Bocs, a nagy kihagyásért, felmerült némi bonyodalom az életben, állati sok dolgom volt, nem szakítottam időt az írásra. Most viszont itt vagyok, teljes valómban, és rengeteg dolgot kell mesélnem. Lesz minden, újra macskák, kiegyensúlyozott táplálkozás, keleti filozófia, oktatás (naná) és a szokásos elmebajok. Ezzel a képpel nyitnám akkor a bejegyzést és kettyintsetek tovább legyetek kedvesek! Ez itt egy köpő, ha nem tudnátok véletlenül:

Hogy akkor csapjunk bele a lecsóba, elmentem a Katalánnal Tamperébe. Az egy város. Mármint tényleg egy város, annyira rettenetesen klausztrofóbiánk lett itt Jyväskyläben, hogy muszáj volt kicsit kimozdulni. És tényleg, egyszerre három autót is láttam egymás mellett állni egy lámpánál, minden második sarkon Roni bácsi kifőzdéje, sokkal-sokkal több ember, és magas épületek. Okunk is volt egyébként odamenni, ugyanis negyvenkettedik (!) alkalommal megrendezték a Tamperei Rövidfilm Fesztivált, amire mi nagyon kíváncsiak voltunk. Azt nem tudom, hogy miért voltunk rá kíváncsiak, de valószínűleg a kultúrelitista kisördög duruzsolta a fülünkbe, hogy odamenjük magunkat és amúgy meg negyvenkettő az élet értelme, a világ, a mindenség, meg minden. Be kell valljam, hogy Eric már egy ideje Bagginsnek nevez és ez nem teljesen alaptalan, nem vagyok olyan nagyon kalandvágyó, de két Zsákos is elhagyta a megyét, úgyhogy miért is ne. Korábban már írtam, hogy couch-surfölni akartunk, és ez így is lett, de még az utolsó pillanatban is változtak a körülmények. Ettől persze kissé frusztrált voltam, de igyekeztem nem mutatni. Az első estét egyedül töltöttük volna az üres lakásban, mert a vendéglátóink időközben úgy döntöttek, hogy Helsinkibe mennek, de a kulcsot ránk hagyták volna. Egy másik lakásban, ami ugyan abban a lépcsőházban van. Aztán kiderült, hogy a lakásban vannak emberek is, akik szerettek volna inkább vendégül látni akkor minket. Kiderült, hogy két harminc körüli hölgy él együtt, hozzájuk kellene menni, mármint aludni egy estét. Voltak azért percepcióim, hogy őszinte legyek, de inkább hagytam őket szunnyadni. Nem haboztunk, odamentünk, bejutottunk, kicsit feszengve letettük a csomagjainkat, majd az egyik nő fia (kb 8-10 éves) csapkodva elhagyta a konyhát. A kisebbik gyermek, egy leány velünk maradt és vidáman beszélgettünk negyven perc alatt majdnem három mondatot. Összesen, öten, egy nyolc négyzetméteres konyhában. A hölgyek nem voltak nagyon beszédesek, de megkaptuk a lepedőinket, jó éjszakát kívántunk egymásnak, mi meg elmentünk az első két vetítésre. Ide (csak éjjel):

Finlayson egy skót iparos volt, s textilgyárával berobbant a tamperei nihilbe 1823-ban, meg azért árvaházat is alapított. Nyilván olcsó selyemszövés céljából. Most a gyár földszintjén pláza található, meg mozi. Hát ezért mentünk ide. Ugye előző nap névnapom volt, aminek köszönhetően este nyolcra már annyira nem tudtam koncentrálni, de lekegyelemdöftük magunkat, előkészítettük a kardot, hogy beledőljünk, meg hasonlók és beültünk az első vetítésre, amely Nepálról szólt. Igen. Hát, utólag belátom, hogy inkább valami Transformers, vagy más kellett volna, hogy ébren maradjak, mert végignéztünk egy ötvenöt perces filmet egy csapat nepáliról, akik valami iszonyatosan gusztustalan gombát ásnak ki évente kétszer négyezer méter magasan a hó alól, amit aztán horribilis pénzért eladnak a kínaiaknak, akik potencianövelő szert csinálnak belőle. És a viszontagságaikat, és hogy röhögve mesélik, hogy lefagytak a lábujjaik. Előtte persze a rendező, aki ott volt, megpróbálta elmondani, hogy miről fog szólni a film, de elég gyakran keverte az angolt a mandarinnal és a száját meg nem nyitotta ki. Reménytelen volt. Némán könnyezve röhögtünk... A második vetítés az End of Days című válogatások első csomagja volt, öt rövidfilmet néztünk meg a halál, pusztulás és reménytelenség témakörben. Ezt most nem taglalnám részletesen, ha gondoljátok, menjetek a weboldalra, angolul elérhető, de elég annyi, hogy nem esett annyira jól. Persze elgondolkodtató darabok voltak, különösen egy finn rendező munkája a titkos atomkísérletek környékén élő orosz és kazah emberek életéről - és borzasztó kínok közötti elmúlásukról. Kérdezte a Katalán, hogy tetszett-e a zenéje. Mondom, milyen zene??? Ittunk egy sört, aztán hazamentünk, szépen csendben besurrantunk a szobánkba, s velünk együtt a három macska is, akiket nem említettem még. Rövid távon egész jól bírom a macskát, mint olyat. Mondjuk nekem az állat kinn lakik, hacsak nem pók, az lakjon inkább üvegben. Mindegy, nem tudtuk rendesen bezárni az ajtót, a macskák állandóan kinyitották, fogócskáztak a szobánkban, rajtunk, mindenünkön, reggelre szép nagy vörös gömb volt a fejem helyén, mert hosszútávon már kevésbé bírom, különösen, ha a számban játszik "kapj el ha tudsz"-t. Hajnal négykor eltorlaszoltam a szoba ajtaját a táskámmal. Nem volt zökkenőmentes a reggelem, de nem panaszkodnék. Másnap elég trágya idő volt, de megérte, mert ezt lőttem:

Újabb gyár, ezúttal, egy papírgyár, ez 1865-ben épült. Ömlik belőle a gőz, nagyon királyul néz ki ilyenkor. Természetközeli és zsigerből antikapitalista barátom nem értette a perverziómat, hogy miért fényképezek gyárakat, dehát nem tudok mit csinálni. A reggel tízes vetítés a nemzetközi verseny egyik filmcsomagja volt, egy kolumbiai (ne rángasd már a kamerát édesfiam), egy lengyel animációs, egy izraeli (bevándorlós-kitoloncolós), egy kínai (mindent felvesz a térfigyelő kamera, de leszarja a világ), és egy olasz-francia filmmel, amiben egy csapat unatkozó bölcsész és egy arab terrorista felrobbantják a tarantoi acélgyárat. Ráadásként egy orosz rendező, fegyverhangokból komponált háromperces kollázsa zárta a sort. A gyenge felvezetés után nagyot szólt az olasz-francia, és méltó párja lett az orosz robbantgatós, kifejezetten tetszett mindkettő. Ezután olasz étteremben ettünk tésztát. Szombaton úgy szokás. Délután egy másik helyszínre mentünk, ahol egy finn rendezőnő másfél órás rövidfilm válogatását nézhettük meg, melyben a reá legnagyobb hatással bíró alkotások szerepeltek, köztük a magyar Szél című magyar film is, Iványi Marcelltől. Ezt meg is találtam az archívumban, kettyintsetek ide, ha meg akarjátok nézni. Leírás is tartozik hozzá, hogy értsünk is belőle valamit.

Már nagyon akartunk találkozni az eredeti vendéglátóinkkal, de sajnos még nem voltak otthon, így kénytelen-kelletlen beültünk egy ír sörözőbe, ahol horribilis összegekért fogyasztottunk import angol és ír csapolt söröket. Eközben éppen ment a tévén a Tampere-Pori jégkorong meccs, amit figyelemmel is kísértünk, amíg a csapos fel nem hívta rá a figyelmünket, hogy akármi is történik, 50-60 finn jön majd a meccs után a helyre, és látván a városi csapat heroikus, ámde reménytelen - mondhatni Thermopülai -  küzdelmét, úgy döntöttünk, hogy inkább nincs kedvünk ötven szomorú és ittas finn társaságában hallgatni nagyokat. Aztán csak hazaértünk, eredeti káucsszörfing családunkhoz, akik finom nemtudommilyenpirospüré levessel vártak minket, elmentek szaunázni és mondták, hogy ne izguljunk mert mindjárt megjön majd még két spanyol, egyikük nőnemű. Percepciók szorosan dunna alatt elrejtve. A lakásban több buddha volt, mint amit életemben együttvéve láttam, rongyok lógtak mindenhol, némi waldorfos érzéssel vegyülve volt elhintve a keleti-filozófia, a vegetáriánus étrendtől és az antikapitalizmustól átitatott tacepaók és humoros feliratok hirdették az új világot. Szobánkban három gitár, néhány matchbox és nagyon sok jó könyv volt - ez volt a fiatal édesapa dolgozószobája. Egyszerűen idilli volt, éreztem, hogy Eric embereire talált. Aztán tényleg megjöttek a spanyolok, édes volt, ahogy négy idegen ült egy másik család nappalijában, úgy, hogy ők meg éppen nem voltak otthon, de sebaj, kicsit dumálgattunk, a harminc körüli lány gyakorló illegál-általános iskola vezető és tanár, az öccse pedig szociológus doktorandusz volt. Ilyenkor érzi az ember, hogy megtalálják mindenhol azok, akik a legjobban hasonlítanak hozzá. Érdekes. Este nagyon sokáig beszélgettünk, előkerült egy üveg spanyol bor is, nagyon kellemes volt, kifejezetten kulturáltnak kezdtem magam érezni a hosszú vodka vodkával időszak után. 

Másnap az egész napunk szabad volt, csak az esti díjazott filmek vetítésére volt jegyünk, így jártunk Erickel egy nagyot a városban, később összefutottunk a két spanyollal és a vendéglátó anyukával, valamint az alig egy éves Aamuval, a legkisebb lányukkal. A neve egyébként reggelt jelent finnül. Felsétáltunk a régi kilátóhoz, amire két euróért fel lehetett menni. Fent persze nem ellenőrizte senki, hogy vettél-e jegyet. Bámulatos. Sorban álltak a finnek, hogy megvegyék a jegyet. Perverzül imádnak jól viselkedni. Kilátón van kilátás. Ezért nevezték el így. Az ablakot is nevezhetnénk akár kilátónak, de nem tesszük. Pedig kilátunk rajta. Napnyugat felé:

Miután lejöttünk a hegyről elbúcsúztunk Aamutól és édesanyjától és elmentünk (v)étkezni egy mexikói étterembe, ami mellesleg a papírgyáron keresztül vezető kis sikátorban van. Én 120g színtiszta marhahús mellett döntöttem, a zsömle, sült krumpli és többi csak az íze kedvéért volt hozzá, így sokkal egyszerűbb volt elfelejteni a sült almás tejberizst reggelire. Az esti vetítés meggyőzött minket arról, hogy csak mi választottunk iszonyatosan bénán, mert a díjazott filmek nagy része kiemelkedő volt, nekem különösen a szlovák Posledný Autobus tetszett, ez nyerte a fesztivál Grand Prix-t ha megtaláljátok szóljatok, nagyon jó volt. Mint utóbb kiderült, Till Attila művész úr filmje lett a továbbjutó nyertes a fesztiválon, jelölték az Európai Filmakadémia díjára, csak nem vetítették a nyertes filmekkel együtt, amit speciel nem értek, de sebaj. Nagyon jó film egyébként, de csak erős idegzetű és felnőtt nézőinknek ajánljuk.

A vetítés után még volt időnk hazamenni, összepakolni, vacsizni egyet - a spanyol lány tortillát készített - majd felültünk a tíz órás vonatra. Nagyon nehezen indultunk el, utálok este elmenni, befejezetlennek éreztem most is. Éjfélkor már Jyväskylä kihalt utcáin csámborogtunk kicsit túltelítődve a sok impulzustól, csak nagy sokára jutottunk szóhoz a hazafelé tartó úton. Az eddigi legjobb hétvégém volt ez, bizton állíthatom, és a következő sem lesz kutya, megyek Stockholmba és Borlängébe úgyhogy most inkább becsukom magam, mert késő van. Majd a többi képet feltöltöm majd. Csak még nem tudtam, mert prezentáltam máma, meg egyáltalán. Majd. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.