Hát ez is elérkezett, utolsó blogbejegyzésemet fércelem össze, legalábbis ami a finn kiküldetésemet illeti. Számvetés is ez, mert szükségem van rá, de magamnak nincs kedvem leírni, szóval legyetek üdvözölve a tudatomban. Kellemes kis séta lesz ez, igyekszem nem a sötét zugokba kalauzolni a látogatót, de azt is tudni kell, hogy nem minden fenékig tejfel. Vagy papsajt, vagy mittudomén. Én szeretek rendet rakni, megnyugtat és kikapcsol egy pár pillanatra. Kattintani érdemes.

Sok minden kavarog bennem, gondolatok, érzelmek egyaránt, bár a helyzet korántsem olyan ijesztő, mint amilyen az elutazásomkor volt. Akkor nagyon féltem attól, hogy mi lesz itt, hogy mi marad otthon, hogy megbirkózom-e a helyzettel, ami itt vár. A távolság persze nem nagy, hat óra alatt Budapesten lehet innen az ember, de azt már az elején elhatároztam, hogy nem utazom vissza. Ennek ellenére többször éreztem úgy, hogy meg kell tennem. Örülök, hogy végül is nem lett így, bár sokszor nagyon feszítő volt a honvágy. Rá kellett döbbennem arra is, hogy olyan életet építettem ki magamnak, amiben a barátaim és a családom  nagyon  meghatároznak, ők tesznek teljessé. Tudom, hogy nincs ebben semmi különleges, sokan vannak ezzel így és ez a legjobb, ami történhet velünk. Ám ez egyszerre jelent hatalmas és biztonságos védőhálót, és némi függőséget is. Ne értsetek félre, ez a függőség egyáltalán nem rossz, de azt kellett felismernem, hogy néha jobb, ha magamra maradok egy helyzetben, legyen az praktikus, vagy lelki nehézség. Persze itt is kialakítottam azt a kényelmes bizalmi kört, amire szükségem van, és többé-kevésbé elégedett vagyok azzal, ahogyan ezt végigcsináltam. Erickel kialakított barátságunk, azt hiszem elég sokáig fennmarad, nagyon mély beszélgetéseink  voltak, átsegítettük egymást pár gondon. Viktorral is jó páros voltunk, bár egészen más kontextusban, de nem csak az alkoholtolerancia tréninget köszönhetem neki. Azt gondolom, hogy sokkal nehezebben mutatja ki a kötődését, mint eddig bárki körülöttem, mégis érezhető volt valamiféle odaadás és tisztelet a részéről, amit én türelemmel és nyitottsággal honoráltam. Nem tudom, hogy vele fennmarad-e a kapcsolat, de nem zárkózom el tőle. Volt pár helyzet, amiben viselkedhettem volna másképpen, okosabban, ezt utólag belátom, de azzal, hogy magam voltam, végre összeállt a kép, és rájöttem, hogy mit csinálok rosszul, vagy hol hozok rossz döntést. Meglettek az analógiák. Nincs ebben semmi ördöngösség, egyszerűen volt terem és időm végiggondolni minden mondatomat és döntésemet, amire eddig nem volt időm. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, egyszerűen csak nem szántam rá az időt korábban. Ami sokkal nehezebb volt, mint számítottam rá, az a saját önfegyelmem kialakítása volt, bár az a tizenöt kiló súlyfelesleg, amitől megváltam, jó jelnek tűnik. Van még persze teendő, de alapvetően nyugodt lettem és úgy érzem, hogy sokkal türelmesebb is, bár ezt azt hiszem egész életemben fogom még tudni továbbfejleszteni. 

Lehet, hogy ez a nyugalom, vagy türelem ebből az országból is árad, ahogy az emberek élnek és gondolkodnak. Persze itt is van frusztráció, gyűlölködés és előítéletek, ezt nem lehet kiküszöbölni sehol, de más az érzésed, amikor belépsz egy boltba, lelépsz a járdáról, vonatra ülsz, felteszel egy kérdést, vagy rosszat szólsz véletlenül a kocsmában. Máshogy állnak egymáshoz az emberek és biztos vagyok benne, hogy ez nem csupán kulturális kérdés. Ugyanakkor mindennek ára is van, bár arra is rádöbbentem, hogy csak én látom ezt kényszerhelyzetnek abból a nézőpontból, ahonnan még mindig nézem a világot. Mégpedig az ár az, hogy gyakorlatilag az időjáráson kívül mindent az állam irányít, többé-kevésbé az élet minden részébe belefolyik, persze nagyon szolidan, olykor alig észrevehetően. János világított rá uppsalai elválásunk előtt, hogy ezt a kényszert, vagy kontrollt viszont ők maguk választották, dolgozták ki elméletben és valósították meg a gyakorlatban. És nem egy ostoba politika erőltette rájuk egyik pillanatról a másikra. És ezt, akármilyen felvilágosult is legyen az ember, nagyon nehéz megérteni, illetve átérezni onnan, ahonnan mi jövünk. Amikor egy egyetemi tanár húszezer fiatal kilátástalan helyzetét ecseteli felháborodottan, vagy a némely területeken az ötven százalékot is elérő munkanélküliséget. Szóval még nem tökéletes a rendszer, ahogy ez ebből is látszik. Mindamellett igaz a megfigyelés és a sztereotípia, hogy a finnek erősen etanol-alapú megoldásokkal igyekeznek elhárítani az akut és idült problémáikat. Csak ezt a társadalom népbetegségként kezeli és nem nemzeti virtusként. Ha inni kell, akkor inni fogunk, de nem verseny, mindenki a saját tempójában issza hülyére magát. Jaj, de szép is ez! 

Nagyon jó elindulni, úton lenni, megérkezni. Előtte bepakolni, utána kipakolni. Szerencsére megvolt rá a lehetőségem, hogy rengeteget utazzak ittlétem alatt és biztos vagyok benne, hogy ez is szolgálta az épülésemet. Voltam filmfesztiválon, egy rakás múzeumban, meglátogattam hat várost, ebből kettőt egy másik országban. Olyasmit is megtapasztaltam, amit korábban nem biztos, hogy vállaltam volna, ismeretlen embereknél laktam, hajón töltöttem az éjszakát, punkokhoz verődve ünnepeltem. Rengeteg embernek hallgattam végig a történetét és meséltem el a magamét.

Ξ

A bejegyzés eddigi része még hazautazásom előtt született meg, a következő sorokat már jóval a visszaérkezés után írom. Nem nyúltam bele ezekbe a sorokba, hátha tükröz valamilyen folyamatot, vagy visszarendeződést, de az eltelt egy hónap visszaigazolta azt, amit éreztem; rengeteg olyan ember vesz körül, akikre számíthatok. Az eltelt időt arra szántam, hogy találkozzak mindenkivel, újra rendet rakjak magam körül és rászánjam magam arra, hogy belefogjak valami egészen újba. Történetesen felhasználni a kinti tapasztalatokat a korábbitól egy kicsit eltérő életmód kialakításában. Ez most nagyon óhéberül hangzik, szóval lefordítom: nem akarom veszni hagyni a nyugalmat, a türelmet, a magamról kialakított - talán pozitív irányban - megváltozott képemet és azt a kezdődő autonómia érzést, amely eddig váratott magára. De ereszkedjünk újra vissza a talajra. Az eltelt egy hónap alatt meglátogatott Eric, Tallinból stoppolt végig Budapestig, hogy aztán egy bő hetet nálam töltsön. Igyekeztem olyan helyekre vinni őt, ami nem a szokványos hop-on hop-off buszok útvonalába esik, voltunk a Múzeumok éjszakáján, elvittem Balatonra, megmutogattam neki a kedvenc budapesti kocsmáimat és egy-két napot henyéltünk is Piliscsabán. (Mondtam már, hogy mennyire jó az erkélyemen ücsörögni? Csak ajánlani tudom. Na, persze nem most, be kell valljam, visszasírom az északi szelet és a didergős májusi hajnalokat.) Nagyon élvezte, hálás volt és megegyeztünk, hogy Barcelonában találkozunk újra, talán nyár végén, de addig még sok minden történhet.

Szóval hazajöttem és itthon jó. Persze ez egy erős átlagolás után jön ki, de még nem kapott el a post-erasmus szindróma, remélem, hogy kihúzom nélküle. Furcsa érzés, hogy a volt és jelenlegi csoporttársaim egy része már lediplomázott, hogy az öcsém leérettségizett (kitűnő eredménnyel), és hogy pártunk és kormányunk továbbra is regnál. Utóbbi azért nem oly' meglepő, de mulatságosnak mindenképpen beillik. Azt mindenesetre fanyar vidámsággal konstatáltam, hogy május 29-én egy olyan repülőgéppel érkeztem meg kis hazánkba, amely az egyik utolsóként szállhatott le a Ferihegy 1-es terminálján. Remélem érzitek a  névhasználatban rejlő ellenzéki makacsságot, amit a hosszú érzékenyítés sem tudott kiölni belőlem. És tudom, hogy még ott a 2-es, de azért mégis... Hihetetlenül szép öt hónapot töltöttem el Finnországban, minden szempontból hasznomra vált és sokkal többet adott, mint vártam. Mindenkinek azt mondom, aki ilyesmit kérdez, hogy ez egy olyan ország, ahova szívesen mennék vissza, vagy ha mindenképpen menni kéne, akkor nem haboznék. Hideg a tél és hosszú, de ők is túlélik valahogy, és rengeteg minden kárpótolhatja ezért az embert. 

Ahogy így kókadozom a szobám harmincöt fokos szaunájában, egyre kevésbé térnek meg hozzám a gondolatok. Most el is búcsúzom ennek a blognak a hasábjain, és valahol, valamikor újra megjelenik Vejnemöjnen. Legyetek jók, meg minden, egészség legyen, az a fontos. Na csók.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.