Hát ez is elérkezett, utolsó blogbejegyzésemet fércelem össze, legalábbis ami a finn kiküldetésemet illeti. Számvetés is ez, mert szükségem van rá, de magamnak nincs kedvem leírni, szóval legyetek üdvözölve a tudatomban. Kellemes kis séta lesz ez, igyekszem nem a sötét zugokba kalauzolni a látogatót, de azt is tudni kell, hogy nem minden fenékig tejfel. Vagy papsajt, vagy mittudomén. Én szeretek rendet rakni, megnyugtat és kikapcsol egy pár pillanatra. Kattintani érdemes.

Itt jelenleg fél hét van, amikor írni kezdem ezeket a sorokat, de már ötkor felkelhettem szerencsére, hiszen lakótársam és országos cimborám ezúttal másodmagával érkezett meg akkor. Azt ajtókilincs feltalálásának híre nem jutott még el Oroszországba, így minden egyes alkalommal be kell baszni az ajtót természetesen, ha kimegyünk, s ha bejövünk rajta, akkor is. De a lány is jeleskedik ebben természetesen. Nem mennék bele a részletekbe, úgyis mindenki el tudja képzelni, mindenesetre most már hangosan beszélgetnek, aminek következtében az utolsó csepp álom is kiment a szememből. Még egy picit feszült vagyok, de egyszer az életben előfordulhat ilyen, nem fogok ublákolni, az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy miért van itt megint, amikor már egyszer elbúcsúztak és kiment az ajtón. Fátylat reá. 

E korai órán azért még így is van mit mesélnem, amióta nem jelentkeztem sok-sok érdekesség történt, és megterveztem a második utamat Stockholmba, ahol újfent János úr lesz csatlósom. De mindent csak szép sorjában.

Régen írtam, mert belemerültünk ebbe a finn számonkérésbe, de megnyugtatnék mindenkit, hogy az előre sejtett bonyolultságú kérdésekkel kellett megküzdenünk, az írásbeli eredményét még nem tudom, de a szpíkingem és a liszöningem is négyes lett. Mihez képest. Nagy az öröm viszont, mert jelesre értékelték a teljesítményemet a másik tantárgyból, amit haza fogok vinni, hogy elfogadtassam. Ez volt az a bizonyos csoportmunka, amiről már szó esett az előző posztban.

A PISA eredményes oktatáspolitika óra értékelését ezen a múlt kezdte el a tancinéni, annak ellenére, hogy már több, mint egy hónapja befejeztük, állítása szerint az elektronikus felülettel volt valami probléma, amit mostanra sikerült elhárítani. Nem siette el, meg kell jegyeznem. Update: ma megkaptam az ötöst ezért is. Maradt még egy leadandó, amit április végén kell leadnom, és egy írásbeli vizsga, amit egy adott könyv megtanulása és feldolgozása után tehetek le, május közepére vettem fel. Egyetlen egy tantárgyat nem tudtam felvenni, mert nem hirdették meg, de nem is írtam semmit mellé a Learning Agreementben, így nyugodt szívvel térek majd haza. Aztán majd még néhány agyvérzést biztos kapok otthon, de nem szeretném előre hergelni magam. Más:

Városokhoz való vonzódásom (lásd: urboszexualitás) negyedik állomásáról fogok most mesélni a következő pár bekezdésben. Lakótársammal, a karaoke koronázatlan királyával, az ordító orosz orkánnal Helsinkibe távoztunk két éjszaka erejéig. Nem vagyok benne biztos, hogy kell még nekünk a jövőben együtt utaznunk, de alapvetően nem volt olyan rossz ez a hétvége. Azért adtam ezt a címet az írásnak, mert A) alliterál, B) ennek ellenére hülyén hangzik, C) tényleg elég sok komplexus és kompenzáció került ezen a héten felszínre, melyek mentális körhintává alakították a személyes valóságomat. 

Még mielőtt a borzalmas képzavar értelmet nyer, elmondom, hogy túl vagyok a harmadik kurzusom leadandóján is, amit két finn lány és egy japán fiú társaságában kellett elkövetnem. A csoportban nagy volt az egyetértés, mivel ketten végigbeszéltük a találkozókat az egyik lánnyal, a másik két csoporttag meg bólogatott hozzá. Az előző interkulturális kommunikáció kurzus nagy sikerére való tekintettel felvettem ugyanazt a tantárgyat, csak nem tudtam róla, mert más címe volt. Jó, ez így nem igaz, mert az előadások tényleg különböztek, meg az olvasnivaló, csak valahogy a csoportmunkánk vezetett ugyanoda, ahová az előző kurzus; sztereotípiák, identitás, alkalmazkodás, csak mindez a finn társadalom és kultúra tükrében.  Az egyik lány a csoportból pont így nézett ki, de nem a beszédes:

Pikku My (Pöttöm)

Ez nem egy új James Cameron szuperprodukció címe, hanem pont ennyi idő múlva megyek haza. Természetesen csak akkor, ha a gyönyörű lila-rózsaszín A320-asnak lesz hova leszállnia. Értitek, ugye? Nem imádok annyira olyan repülőjegyekért fizetni, amikkel nem repülök. Üldögélek itten a hatvan hertz előtt és azon gondolkodom, hogy miért is akarok hazamenni. Mert nagyon szeretnék. Lehet, hogy politika is lesz majd, a bejegyzésben, de nem erre megy ki a játék. Eredetileg azt a címet választottam volna a bejegyzésnek, hogy Ahol a fák az égig érnek, de rájöttem, hogy ezt a sort is az egyik Kossuth-díjas dalszerzőnk vetette papírra (vagy zenésítette, vagy álmodta meg), lopni meg nem szép dolog. Különösen nem tőle, igaz? 

És erről például egyáltalán nem szeretnék beszélni, mikor hazaérek. Mármint arról, hogy szabad-e lopni. Már ma is egy kicsit nehezen vettem az akadályt, amikor az észt pajtásom fülig érő szájjal kérdezősködött az országról. Mert nyilvánvalóan tud olvasni és megértette, hogy miről van szó. Kezdek belefáradni abba, hogy külföldieknek kell elmagyaráznom, hogy én nem adtam a nevem ehhez a játékhoz, otthonról meg azt a kritikát kapom, hogy kivonom magam a felelősség alól, amikor így gondolkodom. Kérem szépen, ez botrány! :) Na, kattintsatok, ha mertek! 

A cím svédül van, művelődjünk tehát picinyt, így szól: Csodálatos történet egy országról, a tenger másik oldalán. Ez van írva a 2009-es svéd korona hátoldalára, melyet Finnország elvesztésének kétszázadik évfordulójára nyomtattak. Az idézet egy svéd írótól, Anton Roselltől származik, Diáklátogatás Finnországban című könyvéből, 1857-ből. Teljesen megigézett ez az idézet, ahogy a kép is, amit közre fog. Egy modern alkotás, mely a két ország közötti tengert szimbolizálja. Hát ezen én is átkeltem, kétszer is. 

Azért keltem útra, mert akármilyen jó is az interneten keresztül kommunikálni honfitársimmal, barátimmal, s vérimmel, anyagi leképeződésük jelenléte még megnyugtatóbb. Szóval elmentem meglátogatni Jánost, mert nagyon régen nem találkoztam vele, továbbá ő volt a legközelebb közületek. Meg azért, mert látni akartam Stockholmot, és beleszagolni Svédországba is egy kicsit. Utazni meg jó, és a páneurópai magyarság egyesülésének szimbolikus aktusa is volt ez, nemzetünk ünnepén. Mi a magyar most? Rút sybarita váz. 

Bocs, a nagy kihagyásért, felmerült némi bonyodalom az életben, állati sok dolgom volt, nem szakítottam időt az írásra. Most viszont itt vagyok, teljes valómban, és rengeteg dolgot kell mesélnem. Lesz minden, újra macskák, kiegyensúlyozott táplálkozás, keleti filozófia, oktatás (naná) és a szokásos elmebajok. Ezzel a képpel nyitnám akkor a bejegyzést és kettyintsetek tovább legyetek kedvesek! Ez itt egy köpő, ha nem tudnátok véletlenül:

A februárokat betiltjuk, hatóságilag, a nemzeti együttműködés és hangulatjavító törvénykezés értelmében. Nem hiszem, hogy szükség van erre a hónapra, teljesen olyan, mint a január, csak értelmetlenül hosszúvá és idegesítővé teszi a telet. Gusztustalan és a tetejében meg borzasztó depresszív is, idusán a Föld univerzális konzumálási évfordulójával, vegyél valamit mindenképpen, hogy örüjjé' anyukám, azért. Ráadásul idén még egy nappal meg is hosszabbítjuk, mert képtelenek vagyunk ennél jobb naptárat kitalálni. Mindegy. De nem is erről akartam beszélni. Mindenesetre nincs semmi szükségem a februárra, punktum. Túl vagyunk rajta. A télnek meg úgysincs itt vége, egy kedves finn testnevelés szakos hallgató, aki egyébként nem akar hajót magának, mondta, hogy majd ne legyünk idegesek, ha minden elolvadt már és aztán megint leesik 40 centi. Anyád. 

Az elmúlt hónap egyébként minden téren iszonyatosan unalmas és szar volt, ezért sem írtam semmi értelmeset az elmúlt két hétben. Most azonban rögtön egy izgalmas felütéssel kezdődött a március: elmentünk a Közép-Finnországi Repülőgép Múzeumba. Képek a fészen, fészek a képen.

Én nem tudom, hogy mi van a blogmotorral, vagy én csinálok valamit rosszul, de se Fécbúk gomb nincs megint, meg a képaláírások is szétcsúsztak az előző posztban, pedig szomorodjak meg, ha nem ugyan úgy illesztettem be mindet! Megírtam nekik, hogy örüljenek, nem válaszoltak még, de azt hiszem elkaristolunk enélkül is valahogy.

Következzék egy rövid anekdota a posztmodernről, a szürrealizmusról, a macskáról és más szociokulturális vonásokról. A történet időkezelése egyre kisebb léptékeket használ, az elején órák röppennek el, a végén már tizedmásodperces részletesség érzékelhető.