Múlt héten azt mondta a katalán haverom, hogy mennek iskolát látogatni, mert van nekik egy olyan órájuk, hogy tícsing prektisz és akkor majd az egyetemi iskolában kell kicsit hospitálniuk, de előtte megnézik az oskolát. És hogy menjek én is, mert nem nagy kunszt. Így aztán nem sokat teketóriáztam, hanem csatlakoztam hozzájuk, mint afféle ipari kém, ők mind tanítók lesznek egyszer otthon, nekem ez Makó-Jeruzsálem desztinésön. Az iskoláról annyit kell tudni, hogy kivételesen jó helyzetben van a többihez képest, mivel az egyetem tartja fönn, ennek következtében még sokkal több pénze van, és a tanárképzésre járók is többnyire itt végzik a gyakorlatukat, így a vérfrissítés is megoldott. A gyerekek 20-24 fős osztályokban tanulnak évfolyamonként háromban, és csak az alsó tagozat van együtt (1-6. osztály). A képekért előre is elnézést kérek, valahogy nem sikerültek túl jól.

Háromszintes épület, szép belső, bár kicsit rideg elsőre a sok üveg meg fém.

Az iskolát két ötödikes leányka mutatta be nekünk, mindketten az első vezetésüket tartották, úgyhogy picit félénkek voltak, nagyon halkan és gyorsan olvasták fel a tudnivalókat, de a kérdéseinkre azonnal és jól érthetően válaszoltak angolul. Megnéztük a könyvtárt, a zenetermet (komplett színpadtechnika, és egy rockzenekar felszerelése is volt ott), két-három osztálytermet, informatika labor, tankonyha, kézimunka terem, barkácsoló terem, művészeti terem, természetismeret labor, és nyelvi termek is vannak. Legnagyobb kedvencem persze a barkácsoló terem volt, elszívó berendezéssel, a munkapadokon forrasztó-pákák voltak, a gyerekek éppen egy egyszerű, elemről működtetett LED-es, gombos játékot forrasztottak nyomtatott áramkörre. Halkan zokogtam és eszembe jutott a madárház, amit az alma mater pincéjében hoztam létre a mostani igazgató felügyelete alatt. Hasonlóan régi érzés kerített hatalmába a kézimunka teremben is, ahol a gyerekek edényfogó-kesztyűt készítettek serényen, anyjuk napjára. Ez az érzés inkább az ujjbegyeimnél visszhangzott.

Ecce barkácsterem!

A pedagógusok szabadsága a tanmenet meghatározásában is jelentős. Mivel egy-két kötelező órát leszámítva (testnevelés, idegen nyelv) minden órát többnyire az osztálytanítók adnak, sokszor tematikus projektekkel dolgoznak, vagy tömbösítenek, ahogy éppen az osztály helyzete megkívánja. Az egyik emeleten megtaláltuk a speciális termeket is, ide sajnos nem mehettünk be, de láthatóan nem folyt bennük foglalkozás. Persze mondanom sem kell, hogy a vezető tanár irodája mellett külön szobája volt a védőnőnek és az iskolapszichológusnak is. Az angoltanár, aki a körbevezetés után tartott egy rövid prezentációt nekünk, nagyon lelkes volt és látszott rajta, hogy szeret itt dolgozni. Meg tudjuk érteni, a munkakörülmények csodálatosak, ha valami minden általános iskolába járna, az ez:

Hangszigetelt tantestületi szoba konyhával, fotelekkel, gitárral. - A béke szigete

A két osztrák tanárjelölt könnyedén bele tudta képzelni magát a helyzetbe. Szóval az is világosan látszik, hogy nem csak a gyerekeknek kellenek jó körülmények a tanuláshoz, hanem a tanároknak is a tanításhoz, ami persze a luxuscikk kategóriába tartozik általában, nem csak Magyarországon. Helyreigazításul, ha nem is nagy általánosságban, de ebben az esetben nem hiszem, hogy ne lenne felkészülve a társaság az új évezred igényeire. Persze nincs _minden_ teremben fehér tábla, csak ahol szükséges, de a mikroszkóp, a forrasztópáka, a zongora és a számítógép valahol egy vonalban helyezkednek el az érdekes-hasznos koordináta rendszerben. Hogy lássunk valami ismerős dolgot is, a gyerekek dolgozatot írnak, vagy önállóan olvasnak, vagy mittudomén, mindenesetre ülnek a seggükön és folyamatosan kussolva játszódnak:

Csendélet gyermekekkel, háttérben egyetem.

Még egy nagyon szimpatikus dolog, amit érdemesnek tartok megemlíteni; minden osztályba be lehet kukkantani egy ablakon át, ami persze csökkenti a lehetőségét az önálló és kreatív berendezés-bontásnak, ám betekintést enged a munkába és további fényt is enged a gyerekekhez. Engedjétek a gyerekekhez a fényt, mondá az Úr. Vagy nem ezt mondá, de mi így érténk. Az egyetlen terem, amit nem fényképeztem le, az ebédlő volt, mert erre már sajnos alkalmatlan lett volna a mobilomba épített kamera, egyszerűen nem tudta volna megjeleníteni a tér valós méreteit. Összegzésképpen annyit tudnék mondani, hogy láttam én már ilyen iskolát, otthon is, de valami mindig hiányzott az összképhez. Vagy a funkcionális és kifogástalan épület, vagy a pedagógiai program, vagy a lelkesedés, vagy a szakértelem, vagy a pénz. Itt ez összeáll, bár tudjuk, hogy korántsem ez a színvonal az ország teljes területén. Befejezésképpen még néhány kép, beszéljenek ezek magukért!

Folyosó

Sárkány

Zeneterem

Természetismeret terem, plusz dzsungel.

Samu megint valami turpisságon töri a fejét.

Kesztyűt varrok anyámnak, nenézzél!

Megígértem, hogy csinálok egy konyhás sorozatot. Ennek oka az, különösen fontosnak tartom, hogy csak azért, mert nem az anyád főz rád 5 hónapig, még nem kell nátrium-glutamát levest és mirelitnarvált enni. Mivel azt nem óhajtom kipróbálni, hogy milyen a két hete lejárt sütőkolbász, amit a szomszéd úr ajándékozott nekünk - egy hete, amikor már le volt járva - inkább a friss hal mellett döntöttem. A hal jó mindenkinek, különösen a lazac, mert nem kell vele sokat tökölni, rácsapod a tepsire, négy perc múlva kész van. Ha tutira akarsz menni, akkor mondjuk előtte egy nappal bepácolod valami fűszersóval és olajjal, nyilván a friss fűszernövény a tuti, de most maradjunk annyiban, hogy inkább a kotányi, hallgass rám, ez különösen biztonságos azokban az országokban, ahol mindent vagy knöppenkiilainenpippurinak, vagy kuuntelläänruokanak hívnak. (Ezek persze nem jelentenek semmit, de tuti, hogy nem lesz benne az iPhone szótárban a kakukkfű finnül.) A lazac az egyszerű, mert lohi. Szóval, veszel halat, steaknek inkább a nyerset és nem a füstöltet, de rád bízom. Meg citromot, meg valami halfűszert, nekem jött a csomaggal otthonról egy grillkeverék, azt használom.

Maradjunk annyiban, hogy megpróbálok majd minden második szöveges bejegyzésemben komoly dolgokról is írni, ahogyan most is. Ez a hét elég álmosan kezdődött, hétfőn és kedden elmaradtak a finn óráim, mert beteg volt a tanárnéni. Ámde, a következő három napon, hozzávetőlegesen 10 óra hosszát töltöttem az oktatási rendszerrel. Együttléteink rapszodikusan illeszkednek az unalmas mindennapokba, olykor hetekig semmi, majd újra mámoros tánc és lobbanékony szerelem, mely végtelenné lassítá az időt.

Ami persze nem mindig jelenti azt, hogy ne unnám mondjuk az elmúlt 10 év PISA eredményeinek tételes felsorolását, háttérben 40 szereplős grafikonokkal. Nem dicsekvésből mondom, csak már láttam őket, és nem tipikusan többszörnézős a film, na. Ennek köszönhetően azonban megfigyelhetem, hogy a többi hallgató hogyan próbál módszertanilag fogást találni egy - az egyébként kétség kívül bonyolult és ebből fakadóan sok hibalehetőséget is magában rejtő - nemzetközileg elfogadott standardizált mérőeszközön. Teljesen érthető, hogy nem akarják elhinni, amit látnak, és igyekeznek a disszonanciát azzal feloldani, hogy hibát keresnek magán a mérőeszközön. Aki akar, nyugodtan nézzen utána a PISA-nak, nem nagyon izgalmas maga a módszertan, sőt, iszonyatosan bonyolult, az eredmények elemzése meg annál is inkább, úgyhogy most nem fogok ebbe belemenni, mert magam is elvesznék benne, ha el kellene magyaráznom valakinek. 

Reszket a hold a Jyväsjärvi jegén, szemben pedig az Ylistönrinne.

Az egyre növekedő érdeklődésért cserébe elmesélem, hogy tegnap is elmentünk szórakozni. Viktorkával akartunk volna, csak ide a szomszéd utcába, abba a lebujba, ahol a múltkor eltulajdonította a sálamat egy alkoholista finn ács. (Azóta meglett.) De, még nem sokkal előtte Viktorka megérezte, hogy a múlt pénteken vásárolt akciós csirkecomb már készülődik ki a hűtőből, úgyhogy elejét vette a kínos jelenetnek és olajfürdőben, kétszáz fokon óhajtotta elkészíteni, még a sörözés-pizzázás előtt. Meg is történt, a füstérzékelő elkezdett üvölteni, én kinyitottam a szobám ablakát, ajtaját és a bejárati ajtót, közben megjött a galambdúcarcú lány, hogy akkor megyünk-e őt entertéjnelni, vagy nem, s amikor távozott, az orrom előtt baszta be a szobám ajtaját a huzat. Nincs rajta kilincs, csak kulccsal nyílik, az viszont bent volt az asztalomon, ahogy mind a három telefonom is, szépen rendben, egymás mellett.

Felettébb csalódott vagyok! - lelkendeztem csilingelő ékességgel, és rögtön futottam egy kört a kis falucskában keresve a szakembereket, de nem leltem őket a munkahelyükön, így a telefont próbáltam volna működtetni, ami az előszobában van, vészesetre természetesen. Természetesen nem működött, vagy valami mást kellett volna nyomogatni a telefonszám helyett, de a türelmem is fogytán volt, úgyhogy Viktor egy stratégiai pillanatban a kezembe nyomta a telefonját. Jól tette. Kicsöngött, s felvette Pekka. Vagy Mikko. Nem tudom, de mondtam neki, hogy mi az ábra, és lassan, szótagolva elmesélte, hogy ő mindjárt jön. Tök jó. És. Hogy majd én fogok. Fizetni fogok. Pénzt. Tíz euró pénzt fogok fizetni. Kérdezem, hogy mostan? Nem. Majd levelet küldenek. Az irodából küldenek majd. Levelet majd. És akkor abban. Lesz számla. Ihajj-csuhajj, ne sokat fecserésszünk akkor, hanem idegyere. Öt perc alatt idejött, közben Viktor egy második dolgot nyomott a kezembe elképesztő helyzetfelismerésről téve tanúbizonyságot; egy doboz sört. Csípem ezt a srácot. Ember kinyitotta az ajtómat a maszterkíjjel, és elmeséltük, hogy mi volt az ábra. Kitöltötte a papírt, s rámüvöltött, hogy: SZÁJN! Szájnoltam, és utána meg azt üvöltötte, hogy KÚK. KERFULI. Így tudunk kommunikálni, biztos munkahelyi ártalom. Hát azóta is nagyon kerfulli kúkolunk. Mivel háromnegyed kilenc felé járt idő apó szekere, nem kérdeztem meg tőle, hogy miért van halott őz szaga a mosogató alatti szekrénynek. Talán egy másik alkalommal.

A nagy ijedtségre tehát el is mentünk Szebasztiánhoz, aki eredetileg iraki, vagy iráni, de oroszul és finnül is perfekt beszél, csinálja a pizzát - ősi közel-keleti recept alapján (Ápám olász volt... Ő 'ágytá rám á légjobb pisszá reszeptyét) - a normál méretű ötven centi átmérőjű, a családi nyolcvan. Nem szar, és árban sem lőtte nagyon fölé. Van még neki három (vagy egy, nem tudom eldönteni) teljesen egyforma öccse is, ők a konyhában dolgoznak. Viktor elrágott egy vodkát és egy korsó sört, majd azonnal visszaszaladt a gitárjáért, és lett is rögtön mulatozás. Ő a karaoke színpadon gitározott, mi pedig éljeneztünk neki. A pókerező nacionalista finn társaság nem. Állati poén volt.

Ahhoz, hogy mindenki együtt beszélgessen, túl nagy volt a társaság és a galambdúc arcú lány igyekezett is tematizálni, hogy mi történjen. Egy perc nyugtunk sem volt, mindent ki akart próbálni, és le akart fényképezni, amint kipróbálja. Meg azt is, hogy ehhez minden három hetes országló cimborája asszisztál. Oltári izgalom volt. Vele volt a Karib-tenger kalózaiból a legszexisebb statiszta, valamely dél-európai országból, én nem találgattam, ő viszont rögtön kitalálta, hogy én orosz vagyok. Megérezte. Ottlétének célja teljesen egyértelmű volt, így nem is firtattam kilétét, megelégedtem azzal, hogy legalább leköti a galambdúcarcú lányt, addig sem kell értelmetlen beszélgetésekben rész vennem. Nem úgy a billiárd nevű játékban, amely közép-európai, hímsovin szocializációm legfontosabb kocsmasportjaként vonult be saját történelmembe. Merthogy az öreg 'Baszti azt is megengedte, hogy ingyenesen játszhassunk, hiszen megettünk egy tonna pizzát, meg egy hordó sört is megittunk és kedveli az oroszokat, akikből rögtön három is volt a csapatban. A pókerező nacionalista finnek nem szeretik az oroszokat, viszont örültek, hogy billiárdozás közben lehet őket szexuálisan zaklatni. Ez is megoldódott konfliktusmentesen, örök élet, minden fegyver, nah akkor én is beállok játszani. Tudtátok, hogy ha lemegy a fehér golyó, akkor visszateszünk egy színeset az asztalra? Én sem tudtam. És azt sem tudtátok, fogadjunk, hogy nem számít, hogy csíkos vagy teli golyót ér először a fehér, csak nyelje a luk a sajátunkat. Meg egy csomó mindent nem tudtok még erről a játékról, amit ott próbáltunk, rendre négy ország (lokális, kocsmaspecifikus) szabályai szerint játszani. Eközben persze MÉG mindig fotófotófotófotó!!! Itt már nem segít a MagneB6, és a Sedatif PC. Ide komolyabb stuff kell, ha el akarjuk kerülni a kritikus tömeget. Szerencsére 'Basztit nem ejtették a fejére, - csúnya seb lenne rajta különben - ezért úgy oldja meg az 53%-os jövedéki adót, hogy pont ennyi vizet tesz a Jameson whiskeybe, így én sem leszek rögtön elégedett. Szegény viszont igen, úgyhogy felfüggesztettük áldásos együttműködésünket ezen a téren, rögtön az első pohár után. Közben a mellettem álló finn rendületlenül beszélt hozzám finnül, aminek tényleg semmilyen kimeneti eredménye nem volt, így visszamentem az asztalunkhoz.

Még sokáig lehetne részletezni a különböző idegesítő és vicces ökörségeket, de lassan megfogyatkozott a társaság, és fél egykor kitalálta Viktor, hogy akkor legyen nálunk az afterparty. Ez egy genitális ötlet volt, az összes ruhám ki volt terítve a szobában, így Viktoréba zsúfolódtunk be nyolcan, aminek a mellékhatásait most nem taglalnám. Viktor még utoljára eljátszotta az összes számot, amit tudott akkordozni, és nyugalomra hajtottuk a fejünket fél háromkor.

Így volt, nem így volt - Hűm! - Égből pottyant mese volt.

u.i.: hétfőn meghozta a posta otthonról a csomagomat, nagyon szépen köszönöm, igazi kis szakácsnak éreztem magam, amikor kibontottam. Ezzel a bőségkosárral búcsúzom tehát, mellyel egy új rovatot alapozok meg:

Laci bácsi főzni igyekszik a kezével - "S hogy ehhez milyen döglött hal illik? No, azt mindjárt meglátjuk!"

Hány órakor készült a kép? Megfejtéseket kommentben várom. (Elég öt tizenöt percre pontosan.) A helyes megfejtő finn szeretetcsomagot kap (nem nokiás dobozban), ha hazaértem. Tényleg. Asztronómusok nem játszhatnak.

Valami nagymérvű politikai témájú, felháborodott hangvételű bejegyzésen törtem a fejem az elmúlt pár napban, de inkább lehűtöttem a niggereket, meg volt bőven más is, amin törhettem a fejem. Lassan elérünk a tartalmas egyetemi időszakhoz, mert ugyan két hete szorgalmi időszak van, sok minden nem történt, nem hamarkodják el a tanárnénik és bácsik. Ettől meg a hideg veríték gyöngyözik a hátamon, mert ha két és fél hónap lesz arra, hogy a huszonnégy kreditemet ledolgozzam, akkor patakvér fog folyni. No de sebaj, nem nyavalyogni jöttem ide, hanem valami épületeset hozzátenni a világhoz. Ez most nem lesz vicces, de remélem, hogy legalább érdekes lesz egy kicsit.

Finnország sem volt mindig az esélyegyenlőség és a deszegregáció fellegvára. 1970 előtt hasonló, szelektív iskolarendszerrel bírt, mint Magyarország. Ahogy az első általános ismeretbővítő és egyértelműsítő órámon ez elhangzott, a finn népiskolák közel egyidősek a magyarokkal; 1863 a kezdetek kezdete itt, ekkor indult működésnek az első tanárképző kollégium. Ami ezután következett, az a feledés homályába vész, legalábbis az eddigi óráim alapján. És hát 1970 sem most volt, úgyhogy nem csoda, ha nem beszélünk oly' sokat a korábbi rendszerről, annyi azonban bizonyos, hogy a szelektívről komprehenzív iskolarendszerre való váltás picit átalakította a társadalom végzettségi viszonyait.

Forrás: Size of population with educational qualifications has multiplied many times over in 40 years
02 Dec 2011, Statistics Finland

Bár az első dolog az volt a TáTK-on, hogy megtanították, hogyan lehet csalni egy grafikonnal, vagy elemzéssel, - csak viccelek - most csak nagy vonalakban próbálom elmesélni, hogy mit is látunk. Az ábra a finn lakosság 15 éves, vagy annál idősebb tagjainak iskolai végzettségét mutatja, melyen a sötétkék rész a kötelező (16 éves tankötelezettség - majd erről is később) alapszintű oktatást, vagy az annál kevesebb osztályt elvégzetteket jelenti. A világoskék a középiskolai végzettséget (érettségit adó/szakmát adó), a sárga pedig a felsőfokú (politechnikum/egyetem, vagy magasabb) képzettséget jelenti. Azt is észre kell vennünk, hogy az érintett lakosság közel egymillió fővel növekedett a negyven év alatt. Gyors pillantást vetve tehát az ábránkra - s a népességnövekedést is figyelembe véve - a középiskolai végzettségűek aránya majd a háromszorosára, a felsőfokú végzettségűek aránya majd négyszeresére nőtt a negyven év alatt, míg az alapszintű végzettségűek aránya közel megfeleződött. (Igen, tudom, ez nem túl pontos, de most nem kisdoktorit írok, ez egy blogbejegyzés.) Nyilván botorság lenne minden gonoszság és hanyatlás okaként tekinteni a szelektív iskolarendszerre, de úgy fest, hogy a váltás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megváltozzon a társadalom szerkezete. Kinek a pap, kinek a papné, de szerintem pozitív irányba - a növekedő átlagos végzettségi szint persze nem jelenti azt, hogy az alacsonyabb végzettségek ne értéktelenednének el. Azt is szeretném leszögezni, hogy ebből nem tudunk meg semmit a lemorzsolódásról, vagy a diplomás munkanélküliségről, de, ha hisztek nekem, akkor legyen annyi elég, hogy egyik sem a kurrens problémák között szerepel jelenleg. Igény szerint kikeresem azokat az adatokat is.Ez csak egy látványos grafikon, amibe belebotlottam - amikor szörföltem a finn statisztikai hivatal oldalán, igen perverz vagyok. :)

A gondolatmenetet, amin szeretnék tovább haladni, már sokszor végiggondoltam, újabb és újabb komponensek kerültek bele az elmúlt három-négy év során, egy részük szakmai, más részük politikai jellegű. Szeretném egyértelművé tenni, hogy nem gondolom, hogy valami egészen eredetit sikerült kigondolnom, vagy ez az egyetlen létező helyes út - bár hinni én ebben hiszek.

Ami jelenleg Magyarország oktatását jellemzi - az a totális káosz kifejezés (és semmi garancia nincs az új törvényben ez ellen). Ezzel nyilván senkinek nem mondtam semmi újat, saját bőrünkön tapasztaljuk újra és újra, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem stimmel semmi a hátrányos helyzetű gyerekek, nem stimmel semmi az SNI-s és BTM-es gyerekek, a szakiskolák, a gimnáziumok, az OKJ-s képzések körül. Nem hiszem, hogy mindent felsoroltam, és nem is tudok most minddel foglalkozni is, de van egy vesszőparipám, ami a tankötelezettség és ezzel összefüggésben a középiskolai tagozódás. Én magam is tündöklő virága vagyok ama Rózsafának, mely elsőként bontotta ki szirmait a rendszerváltás után. Ez a nyolcosztályos gimnázium, és tényleg nem akarok hálátlannak tűnni, nem véletlen, hogy most egész mondatokban és helyesen tudok fogalmazni. Ha végiggondoljuk azonban, hogyan is működik a mi rendszerünk, hamar fény derül a turpisságra. Tankötelezettség ide, vagy oda, az "elit" 11, 13, de legkésőbb 15 évesen elhagyja az általános iskolát (tegyük félre most, hogy milyen is az az általános iskola), és gimnáziumba megy. Aki maradt, az vagy eldöntötte már, hogy milyen szakmát tanul, vagy csak ki akarja tölteni a reá szabott kötelező időt. Ügyesebbek, vagy nagyra vágyók érettségit is akarnak szerezni, ők szakközépiskolába mennek, mások megelégszenek a szakiskolával. Vegyük észre, hogy ebben az iskolarendszerben gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy hány év a tankötelezettségi korhatár, mert tizenhét (vagy 16, vagy 18) évesen azok fognak kilépni az iskolarendszerből, akik nem látnak perspektívát a továbbtanulásban. Az általános iskolát követő első két évben (tehát optimális esetben 15-17 éves korig) a szakközép- és szakiskolákban általános műveltségi képzés folyik, semmilyen, vagy csak minimális szakmai képzés. Persze mondhatnánk, hogy a tanulás alapvető erkölcsi parancs, de azt ugye senkiről nem feltételezzük, hogy csak azért érettségit, vagy netán szakmát szerez, hogy utána ugyanúgy ne tudjon elhelyezkedni, mint anélkül. Eközben gimnazistáink már vígan a felsőoktatási, avagy OKJ-s képzésre való jelentkezésen törik a fejüket, s kétség sem fér hozzá, hogy valami azért lesz. Illetve fér hozzá kétség, mert a keretszámok most már államilag szabályozottak, és itt külön szeretném kiemelni, hogy a "aki egyetemre akar járni, az úgyis kifizeti" gondolkodás picit sántít, tekintve mondjuk az elmúlt öt év jelentkezési és felvételi arányait. Mindegy. A két társaság (gimi/nem gimi) közti különbség olyan felfoghatatlanul nagy lesz a kimenetnél, hogy még akár növeli is az egyenlőtlenséget, nem hogy újratermeli. Tudom, ezt is leírták már. 

Nade, mi van Finnországban? 16 éves tankötelezettség, ahogy nálunk korábban. Azzal a kis kitétellel, hogy MINDENKI egy iskolába jár, úgy értem egyfélébe. Csak a nagyon súlyos fogyatékossággal, vagy viselkedési/mentális zavarral küzdő gyerekek kerülnek speciális intézményekbe, a többiek speciális oktatását a saját iskolájuk szervezi "részmunkaidőben", mint egyfajta differenciálás, vagy "teljes munkaidőben", de akkor is a többi gyerekkel egy épületben, közös foglalkozásokkal, szabadidővel. Hét éves kortól tizenhat éves korig tart az alapszintű oktatás, de előtte (pre-school - ezt legnagyobb része a gyerekeknek elvégzi) és utána is opcionálisan egy évet igénybe lehet venni, ha valami nem lenne kóser. A 2010-es számok szerint a gyerekek 99,7%-a végzi el a kötelező iskolát, a továbbtanulási arányok a következőképpen alakultak 2005 és 2010 között:

 Forrás: Immediate continuation of studies was still more difficult in 2010 than in the year before for both completers of the 9th grade of comprehensive school and passers of the matriculation examination
13 Dec 2011, Statistics Finland

Ezen az ábrán a sárga részek a tovább nem tanulók arányát, a zöld a középiskolai szakképzésben továbbtanulókat, a kék az érettségihez vezető középiskolai továbbtanulókat jelenti. A tábla nem szól azokról, akik mindkét (double-dergree) rendszerben tanulnak, ugyanis ez is lehetséges, itt Jyväskyläben a tanulók közel 50%-a így is tesz. A tovább nem tanulók aránya valamelyest nőtt az elmúlt években, de látható, hogy stabilan 10% alatt maradt, és az is figyelemre méltó, hogy a két középiskolai képzésben tanulók aránya nem sokban különbözik egymástól. A hivatal weboldaláról azt is megtudhatjuk, hogy az éves, átlagos lemorzsolódás inkább a szakképzésben jellemző, de 13%-ról 8%-ra csökkent 2001 és 2009 között, az általános műveltséget adó középiskolákban ez  az arány 4% körül mozgott az elmúlt évtizedben. Ugyanakkor van átjárhatóság a két iskolatípus között, de ez nem nagyon jellemző, évente 1-2%-a a tanulóknak vált szektort. Az egyetemek többségére nem kell érettségi, csak jó felvételi eredmények. Persze az olyan kiemelten fontos és megbecsült képzettségek (!) esetében, mint az orvos, jogász, tanár, ez sokkal szigorúbb természetesen. Igen, a harmadik legnépszerűbb foglalkozás a tanár, persze ezen belül is vannak különbségek, matektanárból, vagy természettudományos tantárgyakat oktatókból hiány van - úgy tűnik ez globális probléma.

Ezt a pár számot és ábrát átgondolva nem vagyunk kötelesek súlyos következtetéseket levonni. Én azt látom, hogy a finn rendszer világhírű méltányossága és teljesítménye az egyszerűségében és széleskörű kompatibilitásában rejlik elsősorban. Természetesen itt is vannak magánintézmények - az egyháziakról nem tudok, de sejtésem szerint azok is vannak -, amelyek ugyanúgy kötve vannak a nemzeti curriculumhoz, mint mindenki más. A középiskolát akár két év alatt is el lehet végezni, ha úgy állítjuk össze a személyes tanrendet, de négy évig is eltarthat. Az egész rendszer azt az attitűdöt közvetíti, hogy rád bízzuk, hogy mit tanulsz, és hogyan teszed azt és ehhez mindent biztosítunk. Azt hiszem, hogy ez a példaértékű, de nyilván ehhez komoly strukturális és pénzügyi tervezés is kell, és nem utolsósorban hatékonyság. A mi rendszerünk ehhez mérten túlzottan bonyolult és a középiskolai belépésnél (egy-két kivétellel) már eldöntöttnek minősül a kimenet is. Jah és még valami. Finnországban az oktatási intézmények fenntartása városi (önkormányzati) feladat az esetek többségében. Pont. Nem állami, vagy egyházi, vagy megyei, járási, kistérségi, vagy mit tudom én. Minden más csak földiekkel játszó égi tünemény, vagy fehér holló, meg hasonlók. Én azt mondanám, hogy ez a rendszer nagyon is jól működik és figyelemreméltó. Ugyanakkor bizonyos problémáinkra, ha egy az egyben át is vennénk a rendszert, ez sem jelentene kizárólagos gyógyírt, minden másnak is alkalmazkodnia kellene ehhez, ugyanis az oktatás (jó tanuló felel) jelentősen beágyazódik az infrastruktúrába, a szociális és egészségügyi rendszerbe, mely ágazatok kis hazánkban szintén komoly beavatkozást igényelnek.

A végére pedig egy kis adoma: szerdán a szaunában találkoztunk két sráccal, az egyik orosz, a másik észt volt. Finnül beszéltek egymással, mert 8-9 éve itt tanulnak, jó barátok, de mindketten hamarosan elköltöznek Kortepohjából, családot alapítani. Mondanom sem kell, hogy a finn állam alsó hangon havi 4-500€ "ösztöndíjat" ad minden hallatójának, mert itt tanulnak. A külföldieknek is, akik a reguláris képzésben vesznek részt (tehát nem nekünk). Nekik megéri idejönni tanulni. Fájdalom, a plusz teljesítmény, vagy a kimagasló eredmények támogatása nem nagyon jellemző, bár valami kell legyen, még utánakérdezek.

Legyen elég ennyi mára, és még sok időre, nem akarok állandóan ezzel foglalkozni, de most elkapott a gépszíj. Viva la Revolucion!

Ezúton is elnézést a helyesírási hibákért, most nagyon menő, gondoltam bedobom, a nagy érdeklődésre való tekintettel. Nézegetem ám a statisztikáimat, és jól állok, bár tudom, hogy az oldalletöltéseim száma nagyban függ attól, hogy éppen mennyire tetszik a saját bejegyzésem. Szóval örülök a vendégségnek, gyertek bárakármikor.

Hogy egyik szavamat a másikba ne, inkább elmondom, hogy mit tanultunk az első héten. (egészen kellemes az időbeosztásom, április közepétől nem lesznek óráim, hiába vettem fel 6-7 tantárgyat.) Halszagú rokonságunk egyik legnagyobb erénye (a téli-, illetve autó- és motorsportokról majd máskor) az oktatási rendszerbe vetett hitük, valamint az abba belefektetett energiájuk, és az Európában átlagosnak mondható (arányosan) ráfordított összeg kimagaslóan hatékony elköltése. Ezé' gyöttem ide. Mert meg akarom tanulni. Nos, az első két órám a finn ECEC (early childhood educare) rendszerével ismerkedhettem meg. Ez a rövidítés az iskolás kor előtti oktatás-nevelés átfogó struktúráját jelenti, természetesen van mögötte egy törvényi szabályozás, de alapjában véve egy útmutató, vagy ajánlás szerint dolgoznak az egyébként városi (önkormányzati??? - valamivel azért autonómabb entitások itt, mint otthon jelenleg) fenntartású intézmények. A különböző technikai részletekkel nem is traktálnálak benneteket, ezeknek inkább praktikus oldala van, mintsem korszakalkotó, best practice értéke. Az egyetlen meglepő részlet az óvónők és védőnők kimagasló, egyetemi szintű végzettsége, illetve az ezekhez kapcsolódó, szigorú felsőoktatási belépési feltételek. (S ez vonatkozik a teljes oktatási rendszerre is, szóval pont a legkiválóbb tanulókból lesz tanító, vagy tanár.) Ebből következően ugye nem is csodálkozunk a magas fizetésen és megbecsültségen. Ugyanis - ez most erős lesz - ettől lesz jobb az oktatás minősége. Hosszú oldalakon keresztül tudnék írni erről, de majd keresek hozzá másik alkalmat, mindenesetre nagyon élvezem az egyes összefüggések megismerését.

Most kicsit más. Többen kérdeztétek, hogy tudom-e mi történik otthon. Nyilván nem egy nagyon széles látcsövön keresztül, de értesülök az otthoni dolgokról (bár otthon sem volt gyakori, hogy szélesebb körben tájékozódjak,mint most), meg arról, hogy hogyan csapódik le mindez körülöttünk, hogyan vélekedik rólunk Európa. Szerencsére elég nemzetközi környezetben vagyok most, és nagy része a társaságnak európai, így nem meglepő, ha hallottak felőlünk. Bevallom, nem sok jót gondolnak rólunk, illetve a kormányunkról és nekem is nehezemre esik megmagyarázni, hogy van egy jelentős része a magyar társadalomnak, ami ebben nem akar részt venni, vagy nem is vesz részt. Illetve azt, hogy ezen felül van miért hazamenni, és kötődni az országhoz húszegynéhány évesen. Mert igenis van, csak ilyenkor ezt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni és elkeseredni. Ne tegyük. :)

"Rezeg a léc, pedigrés pöcsöcskéim, alig várom már, hogy berezegjen." - mondá Bunkó.

Ma is kérdezte tőlem egy olasz(!), hogy miért égetnek a szép tesvírek Uniós zászlót szabadidejükben. Mondtam neki, ha tudnám, mondanám, mire azt válaszolta, hogy őszerinte ez egész Európának rossz. Azért ezt kicsit árnyalnám, de aztán mosolyogtunk kicsit a jó öreg Silvion is.

Hogy arról is legyen szó, hogy mi van velem, hát örömmel jelenthetem be, hogy túl vagyok az első mosáson. Éljenzés, a tömeg hullámzik. Még egy ruhaszárító kötelet is találtam a szekrényemben, úgyhogy most a szobám így néz ki, mindent beleng (elnyom) a Ariel illata, mert még kísérleteznem kell a szárítógéppel. Nem akartam rögtön kilenc vadonatúj alsónadrágot adományozni a bölcsődéseknek, ennek következtében nem száradtak meg a gépben a ruhák. Meg hát idősávokban előre le kell foglalni a mosógépeket, szóval nincs ám sunyítás, lejárt az idő, tipli. Egyebassza. Ma volt szintén finn nyelvórám is, el vagyok varázsolva, egyszerű az nem lesz, de vicces mindenképpen, a mosodában már próbálgattam a feliratokat felolvasni finn kiejtéssel, félhangosan, hogy azért elég hülyén is nézzen ki, ha esetleg valaki rám nyitna, de nem történt ilyesmi. Most egy időre (már négy egész napja) felfüggesztem a partitájmot, szeretnék képben lenni az összes kurzusommal, hogy mit lehet, meg mit nem, milyen feszes lesz a szemeszter. Lakótársammal, ha akarom, úgyis minden nap egy nyári tábor alternatív befejezése. Kellemes szeszszag terjeng, gitárzene, múltidéző szövegek, mosatlan kávésbögréből vodkanari. Ma hazafelé jövet megpróbáltam lelkiekben fölkészíteni, hogy fogok halat sütni, mert az jó nekem, de tudom, hogy ő konkrétan elszédül a sült hal szagtól. Egyébként valaki minden nap tengeri halat süt valahol, és mint tudjuk, teljesen mindegy, hogy az épület melyik szintjén, vagy szárnyában teszi ezt, ha csak elfingja magát is érezzük (ha éppen nem is halljuk). Viva la pányöl. Így hallhatjuk az örömökben dúskáló fiatal szojvet párocskát, vagy az üvöltve szkájpoló japánt (hiszen kurva messze van, akivel beszél). Node előnyei is vannak az elrendezésnek, mert hamar értesülünk arról, ha valami mulatság készül, uzsgyi szomszédolni! Tegnap is volt palacsinta-póker szeánsz, estélyt adott a már említett orosz pár. Édi.

Már kétszer is voltunk szaunázni az épületben, nagyon frankó, (akár hat ember is befér!) két finn srác is ott volt legutóbb, mi Viktorral még fürdőnadrágban toljuk, ők nem problémáztak ezen. Az tuti, hogy más a tűréshatár, vagy egyszerűen csak kettesben akartak maradni, de nem telt el húsz másodperc anélkül, hogy ne öntöttek volna másfél liter vizet a kőre, úgyhogy hamar feladtam. Hőmérő nincs, úgyhogy akár ezer fok is lehet, összeszorított fogakkal próbálunk legalább úgy csinálni, mintha élveznénk. Az egészséges életmód jegyében indított vállalkozásom - a korcsolyázás - is lehet, hogy normális kereteket kap, a második alkalom után realizáltam, hogy kicsit túl van húzva a fűző és ennek köszönhető feltehetően, hogy nincs vér a lábfejemben és még fáj is, de úgy hogy két percet nem bírok egyhuzamban menni vele. Szóval kijjebb engedtem kicsit. Hátha. Van a közelben egy hokipálya - ha még nem említettem volna -, este ki is világítják, ottan szokok gyakorolni.

Na, de most már elég egy időre, aludjatok jól és minden.

Megy az élet, megy a pénz. Minden napra kitalálok valamit magamnak, de lassan le fogok nyugodni. Tegnapelőtt bementem a second hand shopba, és találtam magamnak egy elég megviselt, de állati menő korcsolyát. Azt gondolom, hogy jégkoronghoz használták, mert eléggé leharcolták és meglehetősen drabális egy darab. De tetszik, ma lőttem is neki egy pár új fűzőt, mert az tényleg ráfért. Most már csak a két és fél kilométeres korcsolyaút kell, hogy elkészüljön a Jyväsjärvin, és boldogan tehetem tönkre a bokámat és a térdemet. Alig várom. Többen elkezdtek járni floorball edzésre és hívtak is, de nekem nem fűlik hozzá a fogam, körbenéztem a kollégák között és azt hiszem, hogy a jelenlegi versenysúlyommal nem lenne érdemes beállni... Elég drága itt az orvosi ellátás, és aggódom szegényekért.

A tegnapi nap szerzeménye egy igazi eredeti finn Nokia C3-as, független, mindent tud, amire csak szükségem van, 5MP kamerája van, csináltam is néhány képet vele, amíg hazajöttem a városból. Ez a Kortepohja MNOP épületegyüttes. Maga a letisztult finn funkcionalizmus, és a modern avantgárd egészséges ötvözete. A többi képet, jobb minőségben elhelyeztem a Facebookon, inkább ott nézegessétek. Nah, hát hazaértem a cuccokkal, szépen kicsomagoltam a maradék szirszart, átraktam a memóriakártyát, szinkronizáltam, kicseréltem a SIM kártyát, és láss csodát, hol készült a készülék? Magyarországon. Bizony. Még a (nokiás) dobozok kialakításáért felelős cég is magyar egyébként, de azt ne kérdezzétek honnan tudom, soha nem árulom el. Szóval így vegyél Nokiát... :)

Tegnapelőtt is volt egy kis hacacáré, elmentünk a három portugál lányhoz, hogy megünnepeljük egyikük születésnapját. Frenetikus volt, a lakótársam egy üveg vodkával lepte meg a negyven kilós kisleányt, aki termelt is rendesen, ennek következtében gyakorlatilag fűtőtestté változva. A három lány nagyon kedves egyébként, nem nagyon mozognak külön, elég kevés embert ismernek, és még az angoljuk is nehézkes. Ennek ellenére elérték, hogy egy kb. 10 fős társaság ünnepeljen velük az első héten, ami elég jó. Lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy A) portugálok, B) mindenkit korra és nemre való tekintet nélkül nagy öleléssel és két arcra nyomott puszival köszöntenek C) hát, mi tagadás, elég csinosak is. Az én derék lakótársam gitárt is vitt a hepajba, így volt nagy dínom, illetve dánom, ma, amikor visszamentünk a gitárért (Viktor ottfelejtette, ahhhhaaaaa...) az egyik lány meg is mutatta a levelet, ami másnap reggel várta őket az ajtón: "Tizenegy után kussoljatok mostantól. Köszi!" Ebben a kötetlen hangnemben. A hangzavar teljes egészében az én üvöltő orosz dervisemnek köszönhető, mert elég jó kis koncit csapott a gitárjával, meg a hangjával, ami úgy tör fel belőle, mint a forró magma évezredekig szunnyadó hegyek gyomrából. Én most kimaradtam a zenélésből, mert egy sör után már nem érdemes a kezembe hangszert adni. Nincs értelme. És hát megittam azért egy-két sört. 

Igen, sajnos a valóság az, hogy nem csak hallgatók laknak itt, egyes házakban családok is helyet kaptak, ezért az óvoda és iskola, és ezért is a sok minden földi jó. De azért ez nem olyan nagy baj, végül is van, ami visszafogja a hallgatók heves vérét, tizenegytől hétig kuss van, legyen elég a belvárosi bizarr-show.  Ma asszem elmegyek és megnézem, hogy hol a szauna az épületünkben. De előbb kajcsi a kampuszon, és a napi sétám sem volt még meg. Nah, agyő, mára ennyi.

Ma megmártóztam egy befagyott tóban. Háromszor is. Önszántamból. Na, mitmivan?!

Update: Kép is készült, az én vagyok egy szál gatyában, aki nem hiszi, az megpukkadhat.

Ma reggel - khm... délben - készítettem az itt látható fotót. Ma kivételesen világos volt, még a befagyott tavat is lehetett látni az erdőn keresztül. Megérett bennem az elhatározás, veszek egy rendes telefont, mert azon van normális fényképező. Továbbá örömhír, hogy két dolgot hagytam otthon, az egyik telefontöltőmet - még szerencse, hogy az öreg harcos 6310i független, az ő töltője itt van - illetve a teljes arcot eltakaró, csak a szemeket szabadon hagyó bojtos kék sapkát, amivel megúszhatnám, hogy a Norvég Formula ellenére is véresre fújja ki a szél a számat. Hurray!

Amiről írni akartam, az az első társaságban eltöltött este, ami tegnap volt - többek között ezért is keltem ma délben - és minden kétséget kizáróan megfelelő felvezetése volt az itt tartózkodásomnak. Úgy esett, hogy egy szolid kávé után megbeszéltük a csapattal, akikkel közös a tutorunk (mentorunk), hogy este tízkor ugyanott találkozunk egy kis alapozásra, utána pedig tánc! Jól kicseréltük egymás telefonszámát, és szélnek eredtünk. Én Candace (US) és Belle (A) társaságában indultam Kortepohja felé, szépen komótosan gyalogoltunk, a lányok megállás nélkül pofáztak és azt a mondatot ismételgették, hogy Mikä tämä on? - vagyis Ez micsoda? Fejhangon. Szuper volt, bár tagadhatatlanul élvezetem, hogy úgy viselkednek, mint a háromévesek. Belle nem a mi kis falucskánkban lakik, hanem a Myllyjärvi lakónegyedben, ami kicsit modernebb, mint ezek a néma tornyok, de vásárolt egy biciklit, amit itt vehetett át. Úgyhogy ide kísértük. Én balog, azt hittem, hogy ezzel vége is a történetnek, de be kell avassalak benneteket, korántsem. 

• - Fel kell váltanom a száz eurósomat. - mondta Ő.
• - Oké,akkor bemész a boltba, és felváltod, mert nálam egy fillér se nincsen. - lelkendeztem.
• - És szerinted, lehet ott ilyen nagy címlettel fizetni? - tette fel a kérdést.
• - ??? 

Ezen túl estünk, közben Candace épített egy hóembert, rugdosta a havat, megette, kiköpte, örült, kutya, nenyúljhozzá, dearanyos, Minimaxkell. (Itt közbe kell szúrnom, hogy próbáltam elmagyarázni a lányoknak, hogy nálunk a húszezres a legnagyobb címlet, Candace nem bírta felfogni, amit a számmal beszélek, mert pont öt perccel később megkérdezte, hogy nálunk Euró-e van. Mondtam, hogy, jaaaaj neeeeem.) És így ment volna az idők végezetéig, ha nem jön ki a boltból Belle és adja elő a következőket:

• Van egy kis problémám
• Kivele, aranyom, nehogy benntartsd, még megfájdul.
• Lemerült a telefonom és nem tudom a PIN-kódot, nem tudom elérni a biciklis Józsefet.
• Jó, és? (Közben Candace - Miért, mindig kéri a pinkódot, amikor bekapcsolod? - Itt határozottan megbicsaklottam, éreztem, de uralkodtam magamon.)
• Most nem tudom, hogy mit csináljak.
• Hát, akkor feljössz hozzám, és vársz hatig, aztán lemész, hogy megvedd a biciklit, jó? Iszunk közbe egy kapoftít, jólesz? (Truman Capoftí, amerikai író)
• Jólesz.

Határozottan azt kezdtem érezni, hogy a valóság Belle kezében elkezdett szétcsúszni, úgyhogy lépéséket kellett tennem. Mikor megkapta a teáját, átvillant egy gondolat a fején, hogy az internet az olyan, hogy bárhonnan elérheti vele mondjuk a fészbúkját. És akkor mondtuk neki, hogy ez egy okos ötlet, egészen véletlenül, mi abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy rendelkezünk internetkapcsolattal. Hamar kitisztult Belle tekintete, de aztán újabb baj lett; igaz ugyan, hogy a számot meg tudja nézni, de hát hogy küld sms-t? Tájékoztattam, hogy ugyan keletebbre lakom tőle valamelyest, de a mobiltelefon csodájával már én is megismerkedtem, birtokolom is azt, úgyhogy, ha nem érzi nagyon kínosnak, akkor írjon az enyémről. Meg is jegyezte, hogy ez azért jó telefon, mert biztos nem lopják el. Igen, azért is. Meg azért is, mert egy éve negyven ropiért árulták újonnan garanciával. Nem színes és nem lehet simogatni. Illetve lehet, de nem csinál semmit. Ez igaz. Jah, és nem merül le két nap alatt, hanem két hétig bírja. Mindegy. Nem sértődtem meg, bár erőfeszítésbe tellett.

Ezután elkövetkezett az, ami miatt az amerikaiak nőkről nevezik el a hurrikánokat, mert megjött időközben Candace is, és így ketten süvöltöttek olyan hülyeségekről, mint a  rénszarvas-hús, meg hogy milyen furcsa, hogy az orosz fiú az iszik, meg vodkát, és milyen fura, hogy ők meg nem és forrócsokit. Igazi kis csit-cset lett belőle, amikor végre elmentek, én is rádobtam egy vodkát az ijedtségre. Függöny, első felvonás vége.

Történetünk este tízkor folytatódik, amikor is szépen lassan megérkezik egy rakás ember ebbe a kávézóba, mert tíztől boldog órák várnak minden kedves vendégre, így csak kettőfél a sör, de négy deci. Cserébe. Nó problémó, névtanulós játék, melyet természetesen nem bírunk végigjátszani, mert húszan vagyunk, de sebaj, legalább jókat röhögünk. Egykor ránk zárják a helyet, mi meg boldogan vetjük bele magunkat a finn csütörtök éjszakába. Mindenki még menne tovább, bár az tagadhatatlan, hogy nincs nagy tolongás az utcákon.

Ámde, elérkezénk egy helyre, melynek neve Bra. Én azt gondoltam, hogy ez melltartót jelent, de nem akadunk meg ilyesmiken. Mondja nekünk a Szeku Ricsárd, hogy ötért mész be, kettőért a kabátodat is leteheted. Illetve leteszed kettőért, hogy egész pontos legyek. Mi pedig erre azt mondjuk, hogy lófaszt soha napján kiskedden, borjúnyúzó pénteken, majd mi majd olcsóbbért és nem ide. Hát, el is jutánk a Ruma nevű szórakozóhelyre, ahol, láss csodát, bemész ötért és a kabátodat meg leteszed. Kettőért. Nahát! A fene se gondolta volna! Ide bemegyünk! Ez már döfi! Ezen a helyen viszont két terület van, egy ülős rokkos, és egy állós, vagy könyöklős elektrós, üvölt a dáptep, a pultban pedig halálfalók és gonosz képregényhősök csatlósai pörögnek úgy, mintha az életük múlna rajta.

Tényleg iszonyatos sebességgel fogy az alkohol. Egy nagyobb társaság valami brék és gimnasztika keverékét csinálják egy körben, mindig egy emberrel középen. Fúdejó, na ezt nem csináljuk túrabakancsban, bélelt nadrágban, igaz? Igaz. Úgyhogy csak néztünk, mint Rozália a filmszínházban. Az egész hely annyira elképesztően felfoghatatlanul furcsa és ijesztő volt, hogy nehéz lenne visszaadni, annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy a hely területén helyet kapott egy kiszolgált sífelvonó kabin, néhány virtuális képkeret fotókat közölt A) nagyon kövér, nagyon szőrös, a csecseikkel gyurmázó férfiakról, B) Hitlerről, rózsaszín egyenruhában. Nem igazán értettem, ez már annyira underground, hogy kibújik a másik oldalon. A szórakozóhely területén megannyi orosz prostituált is szaladgált, könnyű prédára vadászva, egyszer nekem is integetett egy a sífelvonóból, de hat centis, hegyes, vérvörös műkörmöt viselt, amivel engedelmével inkább vájjon bele más húsába, arca pedig denevérével volt hasonlatos. Egyszerre volt morbid, perverz, kétségbeejtő és mellesleg nagyon szórakoztató is. Ami az egészre felteszi a koronát, az a joviális, farmerospólós gimnazista közönség, csak néhány nagyon lúzer és nagyon seggrészeg egyetemista korú emberrel találkozni, mindenki ereje teljében, tiszta tekintettel vedeli a szájdert.

Ezen a helyen dohányozni csak az arra kialakított - teljesen kicsempézett, középen összefolyós, sötét - üvegkalitkában lehet, még megalázóbb, mint az elvonási tünetek... Emberek, ez nyugat. Ez volt az első buli, el kellett hát mesélnem.