Én nem tudom, hogy mi van a blogmotorral, vagy én csinálok valamit rosszul, de se Fécbúk gomb nincs megint, meg a képaláírások is szétcsúsztak az előző posztban, pedig szomorodjak meg, ha nem ugyan úgy illesztettem be mindet! Megírtam nekik, hogy örüljenek, nem válaszoltak még, de azt hiszem elkaristolunk enélkül is valahogy.

Következzék egy rövid anekdota a posztmodernről, a szürrealizmusról, a macskáról és más szociokulturális vonásokról. A történet időkezelése egyre kisebb léptékeket használ, az elején órák röppennek el, a végén már tizedmásodperces részletesség érzékelhető. 

Úgy esett, még korábban, hogy egy szórakozóhelyen összefutottam finn hölgyismerőseimmel, aminek módfelett megörülék, mivel megint csak a társasági élet igénye vitt a rosszba, a társaság azonban sajnos megint nem bizonyult szórakoztatónak. Így csatlakozni tudtam a lányokhoz, mindenfajta rossz lelkiismeret nélkül, majd együtt szórakoztunk, míg ránk nem zárták a helyet. Ezután mindenki elment jól BikkMakkozni, hiszen mi sem egyértelműbb, minthogy gyorskaját kell enni fél ötkor, hajnalban. Nagy kulturális különbségek nincsenek ám a magyar és finn hajnali rutinban. Van, amit még nagyobb pofátlanságnak tartok itt, mint az alkohol és a cigaretta árát, ez természetesen a gyorskaja ára, úgyhogy keményen ellenálltam minden egyes molekulának, amíg vártam a leányokra, jobb dolgom nem lévén. Handzsala-Bandzsa az indiai csodafakír.

Elfogyott a műkaja,

szépen elindultunk haza,

és mivel útba esett,

hazakísértem az egyik leányt,

hogy beszélgessünk legalább.*

Ez jó döntés volt, kiérdemeltem ezzel, hogy betekintést nyerjek a lakásba, egy pohár kiváló minőségű finn vörösbor (érezzük ugye a szavak súlyát) erejéig. Kellemes odú volt egy ember számára, ugyan az ágy nagyképűen kétszemélyes volt, a konyha, a fürdőszoba és a szoba nem. Előzékenyen kinyitottam az egyik konyhaszekrényt, s otthonosan nyúltam fel a borospoharakért, de hát kell némi improvizációs készség, ettől lesz még lenyűgözőbb. (Gondoltam először, de akkor még nem gondoltam, hogy békaemberekkel fogok találkozni.)  Bár már ez is elég szürreálisan fog hangzani, öttől fél hétig egész jót csevegtünk a hölgyeménnyel, főleg persze szakmáztunk, ő ugyanis gyógypedagógusnak készül, én meg igyekeztem elkápráztatni a tudásommal az oktatásukról, meg egyebekről. Egy úr, a pokolban is úr. De a java még hátravan! Ahogy ez megszokható, vagy legalábbis érthető, egyedülálló lányként a mindennapokban kell valamilyen társ, akivel lehet egyoldalúan beszélgetni, és pont olyan egyszerű, mint egy férfi, csak nem ugat vissza. Etetni és simogatni kell. És akármilyen kommersz is (láttam már egészen furcsa háziállatokat ám), ő macskát tart. Az például azért jó, mert a macskaszőrtől nem kapok allergiás rohamot. Azonnal. Macska nőstény, rendkívül gyanakvó és magyarra fordítva valószínűleg a találó cirmos nevet kapta. Igen. Merthogy cirmos mintájú. Hoppá! Skubri be az ágy alá, ott is kuksolt végig, tudtam, hogy ha idővel nem leszünk jóban, akkor a gazdival is kenyértörés lesz ennek a vége, így kérdezősködni kezdtem róla.

- Hát igen, egy kicsit félénk, különösen a férfiakkal, nem csak veled.

- Nem veszem a lelkemre, tényleg. (De igen.)

- És hogy nem szereti a száraz kaját.

- Hát ezt megértem - mondtam. (A száraz táp keserű és nehéz elrágni. Tudom és kész.)

- De a nedveset sem.

- Aha, akkor mit szeret? - kérdeztem naivan.

- Nyers disznószívet.

Ez volt az a pont, ahol az "eszem azt a drága kis szívedet" kifejezés végérvényesen kitagadást nyert a nyelvezetemből, pár percig némán pislogtam, még az idióta rajzfilmes effekt is hallatszott, tényleg. Képpé merevedett egy darabig az egész, ahogy a félelemtől kitágult pupillákkal igyekszem egyre tudományosabban megállapítani a bor esését a pohár falán. Szerettem volna hangosan felnevetni, de a lány felállt, kivett a hűtőből egy egész disznószívet. Szerettem volna sírni, de elővett egy kést és vágott a macskának a szívből. Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik...  A macska odament, kicsit pofozgatta a véres darabokat, majd csendesen elkezdte rágcsálni. A lány letette a kést. Leült. Töltöttem magamnak még egy pohárral.

.

.

.

.

.

.

A búcsúzkodás is elég furcsa volt, mondta, hogy szívesen felajánlaná, hogy ott aludjak, de most nem tudja. Mondtam, hogy nem probléma, furcsa is lenne rögtön együtt aludni, meg nem így beszéltük meg. De hát ő nem együtt gondolta. Mondom, ja, jó, persze, akkor... nem együtt... nem itt aludni... sem baj... most. Már rég nem értettem, hogy miről beszélünk valójában, mármint ő miről és én miről, de integettem az ajtóból, a leány a fotelből, majd kimentem az ajtón, hogy egyáltalán felfogjam, hol vagyok, merre kell menni. Szép lassan hazamentem, majd egy fél óráig így néztem ki:

*Ezt utólag vettem észre, hogy (nem) rímel. Elég béna, úgyhogy kiemeltem, végtére is posztmodern. Vagy mi!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.