Városokhoz való vonzódásom (lásd: urboszexualitás) negyedik állomásáról fogok most mesélni a következő pár bekezdésben. Lakótársammal, a karaoke koronázatlan királyával, az ordító orosz orkánnal Helsinkibe távoztunk két éjszaka erejéig. Nem vagyok benne biztos, hogy kell még nekünk a jövőben együtt utaznunk, de alapvetően nem volt olyan rossz ez a hétvége. Azért adtam ezt a címet az írásnak, mert A) alliterál, B) ennek ellenére hülyén hangzik, C) tényleg elég sok komplexus és kompenzáció került ezen a héten felszínre, melyek mentális körhintává alakították a személyes valóságomat. 

Még mielőtt a borzalmas képzavar értelmet nyer, elmondom, hogy túl vagyok a harmadik kurzusom leadandóján is, amit két finn lány és egy japán fiú társaságában kellett elkövetnem. A csoportban nagy volt az egyetértés, mivel ketten végigbeszéltük a találkozókat az egyik lánnyal, a másik két csoporttag meg bólogatott hozzá. Az előző interkulturális kommunikáció kurzus nagy sikerére való tekintettel felvettem ugyanazt a tantárgyat, csak nem tudtam róla, mert más címe volt. Jó, ez így nem igaz, mert az előadások tényleg különböztek, meg az olvasnivaló, csak valahogy a csoportmunkánk vezetett ugyanoda, ahová az előző kurzus; sztereotípiák, identitás, alkalmazkodás, csak mindez a finn társadalom és kultúra tükrében.  Az egyik lány a csoportból pont így nézett ki, de nem a beszédes:

Pikku My (Pöttöm)

A képen egyébként a Mumin mesék egyik karaktere látható, ami a Mikulás, a mobiltelefon és a motorsportok után a legnagyobb exportterméke Finnországnak. Úgy nézem sok lesz már az alliterációból mára. Szóval beadtuk a beadandókat és feltöltöttük a feltöltendőket, most várunk a nyilván rettentő szigorú értékelésre. Húsvét lévén nem hiszem, hogy ezen a héten bárki is egy szalmaszálat arrébb rakott volna, mi azonban nem tétlenkedtünk Viktor komámmal, elindultunk a fővárosba. Helsinki innen három és fél órára van vonattal, és nagyon kellemes az út. Nagyon szeretek a finneknél vonatozni, értenek hozzá, hogyan kell ezt csinálni. Rendszeresen percre pontosan érkezünk meg, kényelmesek az ülések, a személyzet mosolyog és türelmes, ami nyilván nem nagy ügy mondjuk egy németnek, vagy egy osztráknak, vagy svédnek, de nekem újra és újra letaglózó. Mindegy, nem erről akarok most írni, mindenesetre ez is elég jól működik itten. Megérkeztünk a városba, aztán elmentünk a hostelünkhöz, hogy becsekkoljunk, meg lerakjuk a cuccainkat. A műintézmény az 1952-es olimpiai stadion épületében van, és egy elég pöpec kis tömegszállás, százhúsz férőhelyes nemzetközi hostel. Ott nagyon unott és rosszkedvű személyzet várta, hogy fizessünk nekik egy kicsit, de a pénztől sem lettek boldogabbak, nem jöttem rá, hogy mi volt a gond, végig sértődötten néztek mindenkire. Ezt leszámítva minden nagyon rendben volt, egyedül a magában beszélő idősödő afrikai úriember hozta rám a frászt időnként.

Impozáns darab (Parlament)

Becsekk után elmentünk várost nézni, minden fontos épületet és utcát végigjártunk, az összes templomot, ország-, állam-, városházat, bankot, egyetemet megnéztünk és még csak este nyolc óra volt (kettőkor érkeztünk meg), ami azt jelenti, hogy a nap még nem ment le. Itt tennék egy zárójeles megjegyzést, hogy ugyan négy fok van délben, de este kilencig világos, amitől már kezdek begolyózni. Zárójel bezárva. Szóval ezután úgy döntöttünk, hogy nézzük meg a Kalliot is, ami viszonylag új része a városnak, de az összes jó kocsma, zenés bár, meg szórakozóhely ott van, ami megfizethető és nem procc, vagy giccses. Jó kis helyeken voltunk, rockkocsmákban, szétfirkált, streetartos helyeken bennük többé-kevésbé elfogadhatóan öltözködő teljesen hétköznapinak tűnő emberekkel, akikkel nagyon jót lehetett beszélgetni. Aztán Viktor úgy döntött, hogy szeretne énekelni, úgyhogy elmentünk egy karaoke-bárba, ahol már sokkal kevésbé voltak normálisak az emberek, de ezt most nem részletezném. Elég annyi hozzá, hogy elüvöltött néhány számot, ránk zárták a helyet, és én szerettem volna már hazamenni, sok volt már a sör, kolléga meg lelépett egy csajjal, de egyszer csak látom, hogy hív, kérdezi, hol vagyok. Mondtam, hogy útban hazafelé, mondja, hogy inkább menjek velük a lányhoz. Okés, nem volt nála térkép, gondoltam megnézem, mit lehet tenni az ügyben, odamentem hozzájuk a megbeszélt helyre, elindultunk, de Viktor kezdett el-elbambulni, a leány meg hívott egy taxit, amit csak akkor realizáltam, amikor megjött az autó. Elbúcsúzott és elment. Hát szuper. Ezután következett egy másfél-két órás hazaút, egy egyébként fél órás szakaszon, volt benne hegymászás, bokorba esés, kézzel kebab evés, földön ülés, üvöltés, önmarcangolás, aztán, amikor már öt percre voltunk a hosteltől jött az eltévedtünk para és, hogy én hazudok, nem is tudom merre kell menni. Megviselt kissé, meg kell mondjam.

Másnap mondtam neki, hogy ez most picit necc volt, aláírta. Elmentünk ebédelni, de elég viseltesen néztünk ki, vissza is mentünk a szállásra kimosni Viktor nadrágját, mert a hegymászástól kissé agyagos lett mondjuk mindenhol. Azért persze a kedvéért előtte keringtünk egy kicsit a vásárló utcákon, hátha nyitva van valamelyik bolt és el lehet kerülni a mosást. Mást csinálni amúgy sem lehetett volna, mert esett valami cucc eső és hó közötti formában, de hát, ugyebár nagypéntek volt, így nem lett nadrág. Mondjuk eddig akárhányszor elmentünk vásárolni, én mindig leemeltem a polcról, ami kellett nekem, ő pedig egy óráig szöszölt a különböző színekkel, de kenyér ügyben sem mindig túl határozott. A döntés nem az ő szakterülete, nem érzi jó magát ezekben a szituációkban. Idő közben hívott a Katalán, hogy jön vissza Tallinból és jó lenne találkozni. Biztosítottam mély egyetértésemről. Este pedig visszamentünk a városba és megnéztük az Iron Sky című sci-fi komédiát, ami arról szól, hogy a nácik a hold sötét oldaláról ufókkal megtámadják a bolygót 2018-ban. Egy finn rendező felel mindezért, én végigröhögtem az egészet, a pénzt sem sajnáltam, de ennél nagyobb baromságot még nem nagyon láttam. A film nehezebb részei azok voltak, amikor a nácik németül beszéltek és volt lehetőség a finn, vagy a svéd feliratot olvasni. Finnül még nem, németül már nem... Aztán találkoztunk a katalánnal a főpályaudvarnál.

Lámpatartók a pályaudvar homlokzatán 

Vacsiztunk egyet, megittunk pár sört, aztán őt is kivittük a stadionhoz, és lefeküdtünk aludni. Mondtam a Katalánnak, hogy tízkor kellene ébredni másnap, hogy mindenre legyen időnk. Nagyon örültem, hogy végre ott van, egész héten nem találkoztunk mert a nőjével lelépett egy hétre, aki meglátogatta. Reggel persze tudtam, hogy mediterrán időszámításban vagyunk, háromnegyed tizenegyre készen lettünk Viktorral és felhívtam Ericet - mivel nem egy szobában laktunk-, hogy akkor most mégis mi a helyzet? Mondta, hogy öt perce kelt fel, már majdnem felöltözött. Sikerült kitapasztalnom, hogy mennyit számoljak rá az eredetileg megbeszélt időpontra... Tizenegykor már sétáltunk is befelé a cuccainkkal, hogy még egy kicsit érezzük a várost, mi elmentünk Viktorral a központi bank pénzmúzeumába, kiderült, hogy gyűjti a régi pénzeket. Elég jó kis kiállítást sikerült rittyenteniük a finn fizetőeszközök történetéről, ami a mókusbőrrel kezdődött. Persze ezzel párhuzamosan interaktív meg multimédiás eszközök villogtak, beszéltek és a tetejében még ingyen is volt mindez. Ők úgy látszik, máshogy gyűjtik a pénzt. Utolsóként a kortárs művészetek házába a Kiasmaba mentünk, ami már eleve elég kortártsnak nézett ki kívülről és a beltartalma sem hazudtolta meg önmagát, de nagyon színvonalas kiállításokkal szórakoztattak minket a hátralévő időben. 

A Kiasma épülete

A kedvencem az egyébként az épület üvegén keresztül is olvasható the murder of crows című hangkiállítás, vagy inkább installáció volt, egy homályos teremben száz hangszóróból jött mindenféle zene és különböző hangok, hozzá pedig egy történetet mesélt egy női hang. Tényleg nagyon hatásos volt, mintha valakinek a tudatában ültünk volna. Ezután kávéztunk egyet és felültünk a Pendolinora, ami visszahozott minket Jyväskyläbe, közben Erik muminos képregényeit olvasgattuk. Szóval jól sikerült a hétvége, volt benne kikapcsolódás, szórakozás, kultúra is, meg egy jó adag kezelendő és váratlan helyzet, de nem panaszkodom. Jól esett azért a saját ágyamban aludni, és magamra zárni az ajtót. Most egy rövid ideig nem megyek sehová, jövő héten kezdődik a finn nyelv áltimét beszámolója, kétrészes szóbeli, háromrészes írásbeli vizsgával, már reszketek, hogy azt kérdezik-e hogy hol lakom, vagy mennyibe kerül egy kiló uborka, vagy hogy mit csináltam az előző hétvégén. De lehet, hogy nem veszem elég komolyan. A náci ufók azért adtak némi motivációt. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.