A februárokat betiltjuk, hatóságilag, a nemzeti együttműködés és hangulatjavító törvénykezés értelmében. Nem hiszem, hogy szükség van erre a hónapra, teljesen olyan, mint a január, csak értelmetlenül hosszúvá és idegesítővé teszi a telet. Gusztustalan és a tetejében meg borzasztó depresszív is, idusán a Föld univerzális konzumálási évfordulójával, vegyél valamit mindenképpen, hogy örüjjé' anyukám, azért. Ráadásul idén még egy nappal meg is hosszabbítjuk, mert képtelenek vagyunk ennél jobb naptárat kitalálni. Mindegy. De nem is erről akartam beszélni. Mindenesetre nincs semmi szükségem a februárra, punktum. Túl vagyunk rajta. A télnek meg úgysincs itt vége, egy kedves finn testnevelés szakos hallgató, aki egyébként nem akar hajót magának, mondta, hogy majd ne legyünk idegesek, ha minden elolvadt már és aztán megint leesik 40 centi. Anyád. 

Az elmúlt hónap egyébként minden téren iszonyatosan unalmas és szar volt, ezért sem írtam semmi értelmeset az elmúlt két hétben. Most azonban rögtön egy izgalmas felütéssel kezdődött a március: elmentünk a Közép-Finnországi Repülőgép Múzeumba. Képek a fészen, fészek a képen.

Egyébként nagyon édes volt, ahogy mi, a három bölcsész majom (Eric, a katalán tanítópalánta, Pablo a spanyol képzőművész, meg én, de én nem vagyok bölcsész igazából) a repülőgépek között az olajszagban mászkáltunk. A múzeum egyébként a méltán ismeretlen Tikkakoski nevű településen található, ahol a Jyväskylä Airport is. A buszúton történt, hogy Pablo megkérdezte tőlem, hogy akkor most akkor a múzeumban repülők lesznek-e. Mondtam, hogy ez egy repülőmúzeum, tehát esélyes. Amikor megérkeztünk és mindenhonnan hatalmas kék horogkeresztek bámultak ránk, azt kérdezte, hogy és akkor én most szeretem-e a repülőgépeket. Nehéz volt vele eleinte, de aztán belejött. A horogkeresztekről azt állítják a finnek, hogy már jóval a második világháború előtt használták a jelképet a repülőiken, mint felségjelzést, és nincs köze a német náci párthoz semmilyen formában. Ebben még egy kicsit kételkedem, de alaposan utána fogok nézni, és ha valamelyik olvasóm esetleg meg tudná erősíteni, azt örömmel venném. Be lehetett ülni néhány pilótafülkébe, megfogdosni a csellentyűcskéket, voltak ruhák, papírok, makettek, radarok, lámpák, motorok, a földi személyzet rádiói, telefonjai és egyéb szekrényszerű munkaeszközei. Még preparált postagalamb is. Minden. Még egy izgalmas dolog történt a buszúton, megláttam Tommi Mäkinent, aki éppen egy kék Imprezában oktatott valakit tisztességesen meghalni. Vagy nem őt, hanem valamelyik alkalmazottját. Itt van az autóépítő és pilótaképző kis cége neki, hogy a varjú csípje meg, kilencezer euróért már meg is tanít bal lábbal fékezni. Ha marad pénzem egy kevés májusban, akkor esetleg a látogatóközpontjukban iszom egy kávét.

A március sok izgalommal kecsegtet, jövő hétvégén a Tampere Filmfesztiválra megyünk Eric barátommal, főleg rövidfilmeket fogunk megnézni, meg a díjazottakat. Egy teljesen ezo-bio-öko házaspárnál fogunk couch-surfingelni, akiknek van három kisméretű gyermekük és nem isznak unfair-trade kávét. Bizony. Nemzeti ünnepünk alkalmából meg fogom a sátorfámat és elmegyek Stockholmba, megnézem magamnak, aztán meg továbbmegyek Borlänge nevű városkába, hogy meglátogassam János barátunkat, hogy őt is megnézzem magamnak. Magyar szót vágyom hallani e keserédes napokon. A Viking Line kompjával fogok utazni, éjjel, egy laza tizenegy órás út a tengeren. Visszafelé pedig Turkut nézem meg. Csinálok majd száz kiló fényképet, meg beszámolót és az is ki fog ide kerülni. Nem tudom, hogy mikor tudok újra jelentkezni. Nagyon remélem, hogy ott már tavasz van, mert kezdek lassan becsavarodni. Néha azért itt is süt a nap, annyira nem szörnyű. De már nagyon ki akarok menni ebből a városból.

Az egyetemen leadtam egy házi dolgozatot, az interkulturális kommunikáció fennkölt tudományának megismeréséből, és hamarosan el kell készítenem egy rövid prezentációt is a finn és magyar oktatási rendszer összehasonlításáról. Még nem tudom, hogy mire hegyezzem ki, de már elkezdtem ötletelni a sok idiótaságról, ami itt nincs, de otthon meg de. Kitartóan korcsolyázom, már tudom, hogy forduljak meg, csak még nem tudok menni is hátrafelé. Nem adom fel. Lakótársam az utóbbi időben átállt az eszik-alszik-iszik-sétál üzemmódba, most az első fázison túl vagyunk és a másodikban van. Azt mondta ma elmegy szavazni Helsinkibe, de nem ment, helyette finn házi feladatot csináltunk, bejártuk a várost és információt gyűjtöttünk. Például, hogy mondják finnül, hogy fogkefe: hammasharja. Vagy porszívó: pölynimuri. Észveszejtő! Ideális idő volt, éppen hogy megfagyott a latyak, csak rá kellett állni a lejtőre és csúszni. Akár korcsolyában is mehettem volna.

De nem tettem. Viszont láttunk az egyik plázában helyi cigány asszonyokat, nagyon magasított cipőjük lehetett a szoknya alatt, de nem látszott, mert az meg ilyen hatalmas rakott szoknya volt és a földig ért. Meglehetősen feltűnő jelenségek voltak, meg kell valljam. Fotót persze nem csináltam, mert azért mégis ne már, na. Amúgy itt szombat alkalmából mindenki vállaltan és vállalhatóan részeg, délután négykor boldog finnekkel telik meg az utca, igyekeznek nem szájra esni a jégen. Nemzeti sport. 

Szóval jól vagyok, készül már az új Laci bácsi cikk is, és hamarosan előállok valami komolyabbal is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.