A cím svédül van, művelődjünk tehát picinyt, így szól: Csodálatos történet egy országról, a tenger másik oldalán. Ez van írva a 2009-es svéd korona hátoldalára, melyet Finnország elvesztésének kétszázadik évfordulójára nyomtattak. Az idézet egy svéd írótól, Anton Roselltől származik, Diáklátogatás Finnországban című könyvéből, 1857-ből. Teljesen megigézett ez az idézet, ahogy a kép is, amit közre fog. Egy modern alkotás, mely a két ország közötti tengert szimbolizálja. Hát ezen én is átkeltem, kétszer is. 

Azért keltem útra, mert akármilyen jó is az interneten keresztül kommunikálni honfitársimmal, barátimmal, s vérimmel, anyagi leképeződésük jelenléte még megnyugtatóbb. Szóval elmentem meglátogatni Jánost, mert nagyon régen nem találkoztam vele, továbbá ő volt a legközelebb közületek. Meg azért, mert látni akartam Stockholmot, és beleszagolni Svédországba is egy kicsit. Utazni meg jó, és a páneurópai magyarság egyesülésének szimbolikus aktusa is volt ez, nemzetünk ünnepén. Mi a magyar most? Rút sybarita váz. 

Azért az, hogy közel, az nem egészen fedi a valóságot, de tagadhatatlanul közelebb, mint ide Budapest. Borlänge kétszáz kilométerre fekszik Stockholmtól, Stockholm olyan háromszázötven kilométerre Turkutól (Åbo), Turku pedig megint háromszáz kilométerre Jyväskylätől. Ez így nyolcszázötven, ami nem olyan vészes, csak hajóval egy egész éjszakát igénybe vesz átkelni a Balti-tengeren. De milyen éjszakát, te jóságos Atyaúristen! Az nyilvánvaló mindenki számára, hogy ezek a jó svédek/finnek/dánok hajóra járnak inni és inni venni, mert nincs adó a cuccokon. A norvégokról nem tudom, olyant még nem láttam. De ezek a hajók nem ám olyan kis tragettók, vagy balatoni kompocskák, hanem panelház méretű tízemeletes tengerjárók, áruházzal, diszkóval, kocsmákkal és éttermekkel, és az elmaradhatatlan játékgép tömegekkel. Már észrevettem, hogy Finnországban mindenhol van játékgép, az összes boltban, kocsmában, és számunkra oda nem illő helyen, de a hajón minden két méteren volt egy, és nem is maradtak kihasználatlanul. És ami a hajón történik, az ott is marad, hatéves gyerekek is nyomták a gyümit, fel sem érték a bedobó lyukat. A Viking Line ebben az évszakban Kubát hozza el az utasainak, kubai zene, salsa tanítás, kézzel készített szivar, leárazott Bacardi (már rég nem Kubában gyártják), mindenhol kubai zászlók, commandante sapka tízeuró. Giccses nagyon, nincs mit tenni, de hát kiváló alkalom a helyi élővilág elemzésére. Meg első hosszabb tengeri utam volt, szóval az alvás nem is nagyon ment, és ellentüzet kellett gyújtani az esetlegesen fellépni óhajtó tengeri betegségnek. Kis internacionális képzavar:

Ír sör egy finn hajón, kubai zenével.

A csöndes és félénk finn sztereotípiáját már gyakran hallottuk megcáfolni, itt is mindenki a szabályt kívánta erősíteni, mocsok részeg, üvöltő és táncoló masszává váltak a hajóút közepére. Korra, nemre való tekintet nélkül - a személyzeten kívül persze - mindenki be volt állva valamilyen szinten, csütörtök éjjel. Ennyi elég is erről a történetről, reggel megérkeztünk Stockholmba, szitáló eső, a taftot már beledörgöltem a párnahuzatba. Egy órát rángattam a kis bőröndöcskémet a térköveken, mire a vasútállomásra értem, persze ott minden megőrző el volt foglalva, úgyhogy rángathattam tovább. A Kungholmsgatanon találtam egy helyes kis kávézót egy mosolygós hölggyel, kértem egy dupla espressot, és tanulmányozni kezdtem a térképet, hogy mi, merre, meddig. Stockholm egy kicsit emlékeztet Budapestre. Nem az alakja, vagy az épületek, sokkal inkább a benne élő és mozgó emberek miatt. Mondjuk egy dolog feltűnt, hogy péntek reggel nincsenek tömve a plázák. Ezt leszámítva ugyan olyan zsongás van délelőtt is, mint nálunk, dugó, kiabálás, dudálás, neköszönd! Ideges bizniszmenek mennek tárgyalni, szórólaposok ugrálnak a fejeden, hajléktalan, kéregető, kutyával. Ezt a képet vasárnap este csináltam már, amikor visszajöttem, de jól ábrázolja a katyvaszt:

Stockholm főtere

Kicsit széthullik a kép, itt már nagyon esteledett, bocsika. Sok séta és egy csomó fénykép után elfáradtam már nagyon, kimentem az állomásra és vártam egy fél órát a vonatra, ami Borlängébe vitt. A peronon ott várt Jancsi, megörültünk egymásnak, kicsit bemerészkedtünk vásárolni a városkába, majd buszra szálltunk, hogy eljussunk a Fornby Folkhögskola területére. Kisütött a nap, tavaszi idő volt, hónak csak halvány nyomát tapasztaltam, a napsütéstől már a vonaton is visszatért belém az élet, de a meleg még rátett egy lapáttal, gyorsan elmentünk egy rövidet sétálni a naplementében, megkerültünk egy szarvasmarha telepet, ott készítettem azt az egyáltalán nem klisés árnyékos képet magunkról. Többnyire arról beszélgettünk, hogy milyennek látjuk az országokat, ahová a sors vetett minket és igyekeztünk nagyon mérsékelten ostorozni sajátunkat, nehogy elszomorodjunk. Péntek este lévén, az internátus bentlakói egy kisebb összeröfit rittyentettek, vendégek is voltak, megismerkedtem egy csomó nagyon rendes, okos és nyitott emberrel, akik kíváncsiak voltak rám, meg, hogy mit csinálok és hogy kerülök oda. Mindenkinek készséggel elmondtam, nagyon élveztem az egészet, tényleg csuda figurák voltak. 

A szombatot megint sétálással és beszélgetéssel töltöttük, illetve az előző este alapos elemzésével, mivel olyan emberek is voltak ott, akik nem a megszokott bandához tartoznak, lett is belőle némi feszültség, de semmi komoly. Mi ennek csak néma megfigyelői voltunk szerencsére. A közeli thai étteremben vacsiztunk kicit cípősz kutát, beszélgettünk két leánnyal a pincében található kis klubszobában, majd nem sokkal éjfél előtt álomba zuhantunk a fáradtságtól. Nagyon kellemes helyen van az internátus, mindenfelé farmok, legelők, földek, erdők veszik körül a kisváros külső részét. A repülőtér felé sétálva egy régi laktanya mellett is elsétáltunk, ami most múzeumként és hét közben menzaként is szolgál. Mindenfelé a jellegzetes vörösre festett, fehér ablakkeretes gerendaházak, mint egy kis terepasztalon. Csend és nyugalom, természetközeli élet. Van benne valami... 

Fornby Folkhögskola

Nem volt valami egyszerű eljönni, Jánossal is maradtam volna még, meg nem hiányzott a hó, meg a hideg, de muszáj volt. Vasárnap délután felültem a vonatra visszafelé, hogy este elérjem a kompot, az indulás előtt pár perccel készítettük a csodás fotót, borostásan, kicsit búsan, szembesütő nappal. A vonatról elképesztő naplementét néztem végig, Stockholmon ezúttal csak átrohantam, de az este jól áll ennek a városnak is. A második út izgalmak nélkül telt, szerettem volna kialudni magam, mielőtt egy fél napot Turkuban töltök, ittam a hajón egy sört, vettem egy jó olcsó (a szárazföldhöz képest) üveg barna Bacardit, hogy mégse üres kézzel érkezzek "haza", aztán lefeküdtem aludni. A szobatársam ezúttal egy idősödő úr volt, minden probléma nélkül hortyogtunk egymásnak. Eközben már a csomagomban lapult két autentikus svéd vásárfia, az Apotekarnes Påskmust, ami kicsit a szlovák Kofolához hasonlító, enyhén édes üditőital, mindenféle gyógynövényekből, valamint Svédország legtöbbet eladott autói, a bilar márkájú (azt jelenti szellemesen, hogy autók), kisautó alakú gumicukor. Rohasztott halat nem vettem, mert még adok esélyt a visszatérésre, legalább Stockholmba és nem akartam eltántorítani magam. Jól döntöttem, hogy aludtam, mert a kikötőből egy órát sétáltam a vonatállomásig Turkuban, mint valami karavános. Aztán sikerült találnom üres csomagmegőrzőt, amire rá volt írva, hogy szigorúan tilos alkoholos italokat tárolni benne. Úgy gondoltam, hogy most kivételesen rossz finn leszek és leszartam, hogy mit írnak oda, nem voltak abban a helyzetben, hogy megmondják, hogy mit csináljak a tizenöt kilós bőröndömmel. Hehe.

Az Aurakatu

Turku kilóg a sorból, nem is igazán finn város, öreg is, nagy is, dimbes is, meg dombos is. Átmegy rajta az Aura folyó, ami most be volt fagyva, majdnem végig. Azért is jó, hogy öreg város, mert így sokkal több a látnivaló, de azt mondják az okosok, hogy pont a svéd kötődés miatt nem szeretik a finnek Turkut. Pedig nagyon kis helyes, van neki piactere is, ahol árusok is találhatók olykor. Bejutottam a székesegyházba is, ami a lutheránus egyház központja Finnországban, elég impozáns darab belülről, kívülről kicsit komikusan fest a toldozott-foldozott épület. Minden képet feltettem fészre, nézegessétek őket.

A végére pedig egy pár gondolat, vagy inkább felmerülő kérdés a két ország kapcsolatáról és közös történetéről. Az évfordulós egykoronás komolyan elgondolkodtatott, hiszen 1809 Turkunak és a finneknek is rossz lehetett és akár szép gesztusként is lehet értelmezni. Az Orosz Birodalom gyakorlatilag átvette az uralmat felettük, Turkut leminősítve (kicsit később azért) Helsinkibe helyezte a fővárost, hogy ne legyenek már olyan nagyon messze egymástól az okosok. De egy jó hetven évig nem szemétkedtek még velük az oroszok, csak 1880 után, de ők meg kihasználták a nagy oktszocforrt és leléptek. Leninnek mégis szobra van a turkui Aurakatu elején. Ugyanakkor a svéd címerben a három korona a három királyságot jelképezi mindmáig, melyekből az egyik a finn. A finnek Karéliát siratják úgy, mint mi Erdélyt, (tudom, hogy nem ugyan az a kettő, de hasonló) a svédek meg egész Finnországot? Hogy van ez? A finn viccekben persze mindig a svéd a hülye, de hivatalos nyelv a svéd az országban. Tényleg az a szabály, hogy mindig mindenkit gyűlölni kell magunk körül?

Úgy tűnik, nem. Jogosan vetődik fel persze, hogy korántsem ugyanaz a két eset, meg mindenhol vannak szélsőségesek, satöbbi. Csak éppen elgondolkodtam egy picit. Remélem ti nem. Na, mentem szaunázni, csókolom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.