Maradjunk annyiban, hogy megpróbálok majd minden második szöveges bejegyzésemben komoly dolgokról is írni, ahogyan most is. Ez a hét elég álmosan kezdődött, hétfőn és kedden elmaradtak a finn óráim, mert beteg volt a tanárnéni. Ámde, a következő három napon, hozzávetőlegesen 10 óra hosszát töltöttem az oktatási rendszerrel. Együttléteink rapszodikusan illeszkednek az unalmas mindennapokba, olykor hetekig semmi, majd újra mámoros tánc és lobbanékony szerelem, mely végtelenné lassítá az időt.

Ami persze nem mindig jelenti azt, hogy ne unnám mondjuk az elmúlt 10 év PISA eredményeinek tételes felsorolását, háttérben 40 szereplős grafikonokkal. Nem dicsekvésből mondom, csak már láttam őket, és nem tipikusan többszörnézős a film, na. Ennek köszönhetően azonban megfigyelhetem, hogy a többi hallgató hogyan próbál módszertanilag fogást találni egy - az egyébként kétség kívül bonyolult és ebből fakadóan sok hibalehetőséget is magában rejtő - nemzetközileg elfogadott standardizált mérőeszközön. Teljesen érthető, hogy nem akarják elhinni, amit látnak, és igyekeznek a disszonanciát azzal feloldani, hogy hibát keresnek magán a mérőeszközön. Aki akar, nyugodtan nézzen utána a PISA-nak, nem nagyon izgalmas maga a módszertan, sőt, iszonyatosan bonyolult, az eredmények elemzése meg annál is inkább, úgyhogy most nem fogok ebbe belemenni, mert magam is elvesznék benne, ha el kellene magyaráznom valakinek. 

Reszket a hold a Jyväsjärvi jegén, szemben pedig az Ylistönrinne.

Az egyik legfontosabb dolog a PISA-val kapcsolatban, hogy trendeket mutat. Segítségével folyamatában tudjuk megtekinteni és értékelni a policyt és a végrehajtást. A számok azonban nem tartalmaznak egy csomó olyan információt, amire egy tisztességes összehasonlító elemzéshez ténylegesen szükségünk van. Gondolok itt történelmi háttérre, hagyományokra, kultúrára, politikai berendezkedésre és más változókra, amikről nem is gondolnánk, hogy hatást gyakorolnak az oktatásra. Éppen ezért, ahogyan ezt már nálam sokkal okosabb, oktatáspolitikában igazán jártas emberek is javasolták, nem érdemes túlzottan nagy hévvel összehasonlítani közép-európai és délkelet-ázsiai oktatási rendszerek minőségét és teljesítményét. Alapjában véve más a felépítés, a hozzáállás, a hozzáférés, az eszközrendszer, és az elvárásrendszer és nem utolsósorban az eszmei háttér. Szóval majdnem minden. Az igazat megvallva akkor is kicsit túllépünk a kereteken, ha mondjuk a nyugat-európai és a kelet-európai rendszereket vetjük össze az eredmények alapján. Óvatos duhajként belevághatunk egy régiós összehasonlításba, ezen a szinten már talán lesz annyi közös vonás, hogy érvényesek legyenek az észrevételeink. A PISA megint egy kicsit olyan történet, mint amikor azt mondjuk, hogy "Magyarország ebben az évben négy helyet lépett előre az Amnesty International korrupciós listáján. Persze, azért ez sem volt ingyen." Mindenki a saját háza táján próbál sepregetni, arra azonban tökéletes visszajelzés. 

Olvasom a híreket, néhány könnycseppet én is elmorzsoltam a MALÉV-ért, (pláne, hogy nagy valószínűséggel a vissza jegyemért is egyúttal) kesergek olykor, de tudom, hogy hiába a nyafogás, meg a "bezzegafinnek" mantra, azért itt sem kolbászból van a kerítés, nem minden fenékig tejfel, nem mind arany, ami fénylik, és ők is büdöset kakálnak. Ahogy törvénytelen szeretőmmel zuhantunk bele a finn oktatási struktúra mélységébe, világossá vált, hogy elég sok disznóság van itt is bekészítve, csapdának. Ott kezdődik, hogy akármilyen magas is a finn komprehenzív oktatás teljesítménye még mindig az OECD átlaghoz képest, a 2009-es eredmények alapján drámaian csökkent. A hozzáértők tudni vélik, hogy erőforráshiány lépett fel, nemcsak a pénz, de a pedagógusok eloszlása sem egyenletes, eközben pedig felnőtt egy generáció, aminek természetes élővilágához tartozik a 23 hüvelykes LCD és az iMinden. Erre márpedig nem készült fel a társaság, és hiába a méregdrága fejlesztőjáték, ha nem villog meg vibrál. Jó, persze, leegyszerűsítem kicsit, de biztos, hogy ez most kihívást jelent. Hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a pénteki órámon egy - egyébként négy szó/perces átlagsebességgel előadó - nagyon kedves néni mutatott egy képet unokáinak papírmaséból készült óvodai szoborcsoportjáról, mely a méltán sikeres és világszínvonalú Angry Birds (Haragvó Lábasjószágok) ügyességi videojáték egy - általuk elképzelt - szigetét ábrázolja. Örülök is, meg nem is.

Az a jó a fényben, hogy lesznek tőle színek (Ylistö híd)

A következő bibi, hogy a mértéktelen egyenlősdinek ugye lehet egy nagyon nagy hátránya: az igazi tehetségek elveszhetnek a rendszerben, kapacitásuk, adott esetben kárba vész. Az egyik előadáson elhangzott, hogy micsoda borzasztó dolgok mennek végbe, hiszen a média rangsort állít fel a középiskolák között, és ez egyenlőtlenségekhez vezet. És a jobbak elutaznak a központi iskolákig, a kevésbé jók pedig maradnak ott, ahol akarnak. Kérdeztem ezt a finn tanárnőt, aki ezt mondta, s a csoporttársam, hogy de mégis hogyan válogatnak az iskolák a gyerekek között, hogyan alakulhatott ki ez a rangsor. Ja, hát az alapoktatás kimeneti eredményeinek átlagjai alapján szelektálnak az iskolák. AHHA. Az előző iskolás bejegyzésemben nem ejtettem szót egy elég fontos kérdésről. Az, hogy a tehetségeseket kiemeljük egy meghatározott időben a társaik közül, azért, hogy a nekik kényelmes sebességgel és részletességgel tanulhassanak, egyáltalán nem baj. Valamilyen szelekciónak előbb-utóbb meg kell történnie, hiszen nincs mindenkibe belekódolva az atomfizikus, autóversenyző, zeneszerző, vagy éppen az ács. Teljesen világos, hogy egy jó minőségű, jó nevű városi (központi) intézmény más prioritásokat fog felállítani a tantervében, mint egy vidéki iskola. Egyszerűen mások az igények, és ez jól is van így, addig, amíg a vidéki iskola is hasonló figyelmet (pénzt, szakembert, erőforrást, stb.) kap a fenntartójától, mint a városi. Ami azonban (szigorúan az én véleményem szerint) minden gyerek szempontjából kontraproduktív, az a korai kiemelés, mivel a gyerekek elég sokáig képesek egymástól tanulni, és tudjuk, hogy összességében jobb eredményt hoz az integrált csoport, mint a szegregált. Végül is kiderült, hogy akármennyire is elhúzza a jobb tanulókat a városi gimi, azért a szakiskolai végzettség még mindig egy kicsit jobb esélyeket ad a munkaerőpiacon, s a diplomások is könnyebben el tudnának helyezkedni, ha a kettős képzést választották volna - magyarán nem csak az érettségi és az egyetem felé, hanem a szakma felé is nyitva hagyták volna a kaput.

Az oktatási rendszer tehát egyensúlyt talál magának, csak nyilván nem azonnal. Sajnos lassan reagál az őt érő impulzusokra, de ha stabil a kormányzati értékrendszer, akkor ez nem lehet nagy kihívás. És hiába a többpártrendszer, az oktatási kérdésekben elég nagy az összhang az országban és az érdekképviseletek súlya sem mérhető a nálunk megszokotthoz.

Azt nagyon nehéz megérteni, hogy semmi sem fekete, vagy fehér, hogy megint valami egészen bődületes közhellyel éljek. A finnek számára az eredményeik romlása lesújtó, számunkra az a szint maga lenne a mennyország. Lehet szidni a fehér táblát, meg az új módszereket, de ezeknek mind az a lényege hogy reagáljanak az új igényekre valamilyen formában - s úgy tűnik, hogy a finnek egy picit elbóbiskoltak ez ügyben. Jövő héten elmegyek és megnézem az egyetem állatorvosi lovát, az iskolát, ami a kampuszon van - amit az oda járó gyerekek csak akváriumnak neveznek, mivel minden nap nézegeti őket valamilyen elmeháborodott látogató. Ezzel a kacifántos képzavarral akkor el is búcsúznék, mindenkinek kellemes hó alá temetődést kívánok odahaza, és jelezném, hogy nálunk 60cm hó és -30°C van és jár a busz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.